Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 30
- Berlin–Szarvas gyorsjárat, avagy tizennyolc óra a Szélrózsán
A hét témája
Hozzászólás a cikkhez
Berlin–Szarvas gyorsjárat, avagy tizennyolc óra a Szélrózsán
A középkezdés hírére az egykori ifjúsági referens, a ma ezer kilométerre állomásozó emigráns is hazarohant egy napra. Miért? Mert szüksége van a visszatérésre az origóhoz. Rendezni magában, ki ő, honnan jött, kihez tartozik.
Két és fél éve tartó önkéntes berlini emigrációm kezdete óta mindennap lejátszom ezt a meccset a Mesterrel, mert csak a forráshoz vissza-visszatérve tudok életben maradni lelki-szellemi értelemben. A naponkénti személyes megtérésen kívül azonban kell a közösségi (hit)élmény is – a kispályán való mérkőzések után elmenni a nagypályára, és örülni annak, hogy mennyi csapattársunk van még!
Mi a Szélrózsa?
A Szélrózsa számomra visszatérés hitem fejlődésének állomásaihoz. Találkozás a kilencvenes évek gyenesi és révfülöpi táborainak egykori vezetőivel, akikre annak idején megilletődve tekintettem. Találkozás az egykori tizenévesekkel, akikkel az „evangélikus ifjúság jellegzetes útját” járva megváltottuk a világot a Balaton-parti éjszakában, és együtt sírtunk a nagy nyári táborok és Szélrózsák végén, örökre szóló barátságot fogadva egymásnak. Találkozás egykori lelkészeimmel, akiktől az elmúlt huszonnyolc évben kaptam egy-egy mozaikdarabkát a Nagy Képből – egy bátorítást, egy jó gondolatot, örökre a véremben lüktető Krisztus rock and rollt vagy éppen mély barátságot. Ezek a találkozások ma megerősítést jelentenek. Megerősítést hitünkben, identitásunkban. Visszatérést a gyökerekhez, hogy aztán újra felmászhassunk a fa tetejére, és onnan hirdethessük az Isten országát a mindennapi életünkben – Bakonybélben, Berlinben vagy éppen Timbuktuban.
Szarvasi filmkockák
Pár nap erejéig most Szarvasra helyeződött az origó, az oázis, és ebben az oázisban az első ember, akivel találkozom, Mesterházy Balázs (ma soproni iskolalelkész), egykori gyenesi táborvezetőm, aki éppen kislányát viszi lefektetni, amikor a csütörtök esti kánikulában megérkezem az Erzsébet ligetbe. A régi útitársak találkozására jellemző, hogy nem kell sokat beszélni – pár szóból s leginkább a szemeinkben sejlő fényből tudjuk a lényeget: örülünk, hogy látjuk egymást, és azt, hogy ezer kilométerek távolságában is egyazon nagy hajóban evezünk.
Régi poénok, öregedési
komplexus
A regisztráción izzadó szorgalmas munkásokkal – régi jó ismerőseimmel – szintén örömmel üdvözöljük egymást. Kapok szállást egy forró, de ízléses „lakosztályban”, majd irány a nagyszínpad. A Köröst keresztezve futok össze másik nagy kaliberű egykori táborvezetőmmel, Buday Barnával (jelenleg Arnót–Újcsanálos lelkipásztora, illetve miskolci egyetemi lelkész), aki azóta szintén megszaporodva, negyedmagával halad át a hídon. „Kezit csókolom!” Hol is kezdjük a beszélgetést? A régi viccek nem változtak, a rossz poénok megmaradtak – legfeljebb szaporodtak az öregedési komplexus szólamaival –, de azért a „Szevasz, jó, hogy látlak” őszintesége megkérdőjelezhetetlen.
Amit a másik érteni fog
A legjobb helyszínnek – a Szalóki Ági-koncert zenei aláfestésével – az Azték kávézó bizonyul, ahol egy hideg sör társaságában várakozom, és sorban jelennek meg azok az emberek, akikkel találkozni akartam. Így cseréljük ki a volt ifistársakkal és egyéb kedves emlékű arcokkal a híreket, kit merre sodort az elmúlt két évben (az előző Szélrózsa óta) az élet. Az Aztékban töltött este tetőpontja a T. Pintér Károllyal való találkozás – Berlinben ugyanis felismertem, hogy újságíró szeretnék lenni, és azóta az Evangélikus Élet közelében töltött évek különösen is felértékelődtek számomra. Az egykori fő kritikusommal való eszmecsere során most sok olyan, az elmúlt két évben gyűjtött tapasztalatot osztunk meg egymással, amelyekről tudjuk, hogy a másik pontosan fogja érteni és értékelni….
Krisztus a világvándorok között
Az éjszaka szívet melengetően zárul: Egy csapat, számomra nagyjából ismeretlen tizen-huszonéves gitározik és énekel dicsőítő énekeket a már kiürült és bezárt Azték közepén, el nem múló lelkesedéssel. Odaállok melléjük néhány dal erejéig, és azt érzem, mosolyog a világvándor Krisztus, és ritmusra ingatja a fejét.
Kávé és Krisztus-központ
Az ájult alvás után negyven fok ébreszt, és a reggeli áhítat közben kikönyörgök a KIE-kávézóból egy kávét, amin Macival (Huszák Zsolt egykori kollégámmal), az egyik főszervezővel osztozunk. Lovas András bibliatanulmányát már az ereimben terjengő koffeinnel hallgatom, és mélységesen egyetértek szavaival, amikor mindent relativizáló világunkban a Krisztus-középponthoz való visszatérésre int. C. S. Lewist idézi és a megtévesztő tükröt, amelyen keresztül a Kísértő hamis utakra tájol, és Krisztus helyett önmagunkat helyezi az origóba. Igen, ez az ember tulajdonképpeni bukásának oka.
Kútvíz és árvíz
Kútvízzel locsolom a fejemet, úgy hallgatom a Lehetőségek piacán az árvízről szóló beszélgetést, melynek során egy érintett – Buday Barna – és egy segélyszervezeti munkatárs – Gáncs Kristóf – számol be a természeti katasztrófáról és az azt követő munkáról, amelyet csak képekről ismertem. A hallgatóság döbbenten figyel, az aktivitási kedv nő – a végeken még sok újjáépítő munkásra van szükség!
Összekapaszkodás a tragédiában
Nemrég tragédia ért az amerikai Delaware folyón egy csapat mosonmagyaróvári fiatalt, ketten odavesztek. Baranyay Csaba és Mesterházy Balázs lelkésszel régóta együtt dolgozunk az Atlantic Bridge nevű keresztény missziói szervezettel, amely a magyaróváriak útját is szervezte. Mielőtt a Csendsátorban a most elhunyt lelkésztársukra, Kovács Imrére emlékeznek, mi Csabával és Balázzsal egy pillanatra összekapaszkodunk, megrázva a két fiatal elvesztésének hírétől. Nem értjük, hogy Isten miért engedte ezt így történni, de azt tudjuk, hogy az ő látószöge háromszázhatvan fokos, a mienk pedig csak száznyolcvan.
Nem adom fel!
A hűvös eleganciájú Barthel-Rúzsa Zsolttal hatalmas mosolyokkal köszöntjük egymást, és pár percben mindent elmondunk, ami fontos, miközben a Nemadomfel együttes dobjai egyre hangosabban szólnak a nagyszínpad felől. Megkapó, ahogyan az értelmileg akadályozott zenészek kitörő elánnal, jó hangszereléssel és magával ragadó előadói képességgel énekelnek arról, hogy az ő életüknek is Krisztus az értelme.
Aki kivezet a dzsungelből
És ekkor meglátom Smidéliusz Gábort. A Szélrózsát szervező Tízek atyjaként egykori lelkészemre rendkívül sok felelősség hárul. Fáradtan, de mosollyal az arcán üdvözöl. Találkozásunkban erő van: számára lendületet ad, hogy tizennyolc órányi „szélrózsázás” miatt ezer kilométert utaztam, én pedig látni akartam, hogy Deák téri csapattársam hogyan boldogul a nagy találkozóval. És boldogul.
Jó ez a Szélrózsa. Más, mint a többi, mást tesz lehetővé a helyszín, de jó. Itt vagyunk, és itt van köztünk ő, aki kivezet a dzsungelből. És ebben maradunk Smidéliusz Gáborral. Hogy mi, akik megismertük őt, aki kivezet a dzsungelből, minden erőnkkel őhozzá ragaszkodunk, róla szól az életünk szétszóródva is, és őbenne vagyunk egyek. Erről szól Szarvas is. Most pedig mennem kell, indul a repülőgép – repít a szélrózsa egyik irányába!
Frenyó Anna
::Nyomtatható változat::
|