Cantate

Hű­ség a ke­vé­sen és a so­kon; hű­ség a hit­ben, a sze­re­tet­ben és a re­mény­ség­ben mind­ha­lá­lig – ezek­kel a gon­do­la­tok­kal ta­nít ben­nün­ket a Szent­há­rom­ság ün­ne­pe utá­ni 9. va­sár­nap. A ha­mis sá­fárt (Lk 16,1–9) és a pusz­tai ván­dor­lás in­tő pél­dá­ját be­mu­ta­tó (1Kor 10,1–13) lek­ci­ó­kat, va­la­mint az arany­bor­jú­ról szó­ló tex­tust (2Móz 32,1–10) lát­ha­tó­an egyet­len kulcs­szó kap­csol­ja össze egy­más­sal: a hű­ség. A va­sár­nap ol­vas­má­nya­i­nak gaz­dag tar­tal­mát, sok­ré­tű mon­da­ni­va­ló­ját pe­dig mot­tó­ként fog­lal­ja ma­gá­ba a he­ti ének: Légy hű, állj meg szent hi­ted­ben (EÉ 439).

A biz­ta­tó hang­vé­te­lű szö­veg ere­de­te ho­mály­ba vész, s csak né­hány szűk­sza­vú adat­ra tá­masz­kod­ha­tunk fel­de­rí­té­sé­ben. Szer­ző­jé­nek Ben­ja­min Prae­to­ri­us (1636–1674) né­met köl­tőt és ének­szö­veg­írót te­kint­het­jük. A szász­or­szá­gi We­ißen­fels­ből szár­ma­zó Prae­to­ri­us igen fi­a­ta­lon, kö­rül­be­lül húsz­éve­sen a lis­sai pré­di­ká­tor, And­re­as Prae­to­ri­us se­gé­de lett, s rö­vi­de­sen két val­lá­sos ének­szö­veg-gyűj­te­ményt is ki­adott, me­lyek­ben nem ke­ve­sebb mint 188 köl­te­mé­nye lá­tott nap­vi­lá­got.

Az ere­de­ti­leg nyolc vers­sza­kos Sei get­rost bis an das En­de kez­de­tű ének­szö­veg a hí­res sop­ro­ni lu­the­rá­nus lel­kész, Záb­rák Dé­nes (1852–1913) for­dí­tá­sá­ban ke­rült a ma­gyar evan­gé­li­kus­ság hasz­ná­la­tá­ba, ám ma mind­össze négy stró­fá­ját éne­kel­jük. Mi­vel azon­ban a meg­ha­gyott vers­sza­kok a hit­ben, a re­mény­ben és a sze­re­tet­ben va­ló hű­ség­ről szól­nak, így még frap­pán­sab­ban ki­raj­zo­ló­dik a pár­hu­zam az ének­szö­veg és Pál apos­tol sza­vai kö­zött (1Kor 13,13).

He­ti éne­kün­ket Loys Bour­geo­is-nak ( 1510 –  1560) a 42. gen­fi zsol­tár­ra kom­po­nált dal­la­má­ra éne­kel­jük (EÉ 76), amely ta­lán a leg­is­mer­tebb és leg­ked­vel­tebb az összes gen­fi dal­lam kö­zül. Fel­té­te­le­zé­sek sze­rint fran­cia, vi­lá­gi ere­de­tű dal­ra ve­zet­he­tő vissza kom­po­zí­ci­ó­ja, sőt Cso­masz Tóth Kál­mán re­for­má­tus ze­ne­tu­dós le­ír­ja, hogy egye­sek II. Hen­rik fran­cia ki­rály ked­venc va­dász­da­lá­ból szár­maz­tat­ják.

Prae­to­ri­us olyan kor­szak­ban élt, mely­ben az ének­szer­zés – fő­ként a hí­res kor­társ, Pa­ul Ger­hardt mun­kás­sá­gá­nak kö­szön­he­tő­en – a Lu­ther utá­ni má­so­dik vi­rág­zá­sát él­te. Már az új ke­gyes­sé­gi moz­ga­lom, a pi­e­tiz­mus út­ját elő­ké­szí­tő idő­szak ez, mely­ben az ének­köl­tők szá­má­ra egy­re fon­to­sabb lett, hogy szö­ve­ge­ik­ből sze­mé­lyes in­dít­ta­tá­suk is ki­ér­ződ­jön, és hogy a gyü­le­ke­ze­ti éne­kek el­ső­sor­ban a lel­ki épü­lést szol­gál­ják. Prae­to­ri­us ének­szö­ve­gé­ben is fel­fe­dez­he­tők ezek az is­mer­te­tő­je­gyek, hi­szen a buz­dí­tó és ta­ní­tó ka­rak­ter, va­la­mint a fel­szó­lí­tó mód­ban va­ló fo­gal­ma­zás ré­vén ver­se iga­zi pré­di­ká­ci­ó­vá vá­lik.

Fe­ke­te Ani­kó