Egyházunk egy-két hete

Az aján­dé­ko­zó sze­mé­vel

A szű­kös évek gyak­ran he­lyes lá­tás­ra ta­ní­ta­nak. Fel­fe­dik, hol pa­zar­ló to­vább­ra is az éle­tünk, ahol még­is­csak ér­vé­nye­sí­te­ni le­het­ne azt a bű­vös ön­kor­lá­to­zást, amely má­sok­nak egy csa­pás­ra esély­te­rem­tés is. Kü­lö­nö­sen így van ez, ha Is­ten ma­ga lát­tat­ja meg, hogy dol­ga­ink­nak el­ső­sor­ban nem stá­tust ki­fe­je­ző vagy pi­a­ci, de sok­kal in­kább hasz­ná­la­ti, sőt szol­gá­la­ti ér­té­kük van.

Fa­so­ri szol­gá­la­ti au­tónk hely­ze­tét így kezd­tük fok­ról fok­ra át­ér­té­kel­ni. A dön­tést ér­lel­te a Bu­da­pest Bel­vá­ro­sá­ban ta­pasz­tal­ha­tó egy­re le­he­tet­le­nebb for­gal­mi és par­ko­lá­si hely­zet és az a hír, hogy a sár­szent­lő­rin­ci evan­gé­li­kus ala­pít­vány ke­re­té­ben mű­kö­dő ci­gány­misszi­ó­nak szük­sé­ge len­ne egy au­tó­ra. Azt is tud­tuk, hogy ezek­ben az évek­ben pá­lyá­za­ti úton alig­ha van esé­lyük új au­tó­hoz jut­ni.

El­ha­tá­roz­ta te­hát pres­bi­té­ri­u­munk, hogy a lel­ké­szi szol­gá­la­ti au­tót, a ti­zen­hat éves, ám mind­össze ki­lenc­ven­ezer ki­lo­mé­tert fu­tott Volks­wa­gen Gol­fot – tel­jes kö­rű fel­újí­tást kö­ve­tő­en – friss mű­sza­ki­val át­ad­juk a ci­gány­misszió szá­má­ra. Ott lesz jó he­lye, ott hoz­hat ál­dást, az össze­gyü­le­ke­zés, az esély­te­rem­tés kü­lön­le­ges út­ja­in.

Az át­adás nap­ján – ame­lyet az éven­kén­ti Kö­zös asz­tal ci­gány­tá­bor előt­ti pén­tek­re idő­zí­tet­tünk – Dé­vény Zol­tán­ pres­bi­te­rünk­kel együtt ér­kez­tünk a Zsi­vora György Nép­fő­is­ko­lai Ala­pít­vány­hoz. A na­pi prog­ram be­pil­lan­tást nyúj­tott Sár­szent­lő­rinc gaz­dag tör­té­nel­mi múlt­já­ba és ab­ba a lel­ki épí­tő mun­ká­ba, ame­lyet a nap­szám­ból ér­ke­ző, ün­nep­lő­be öl­tö­zött ci­gány test­vé­rek kö­ré­ben ta­pasz­tal­tunk. Fel­eme­lő lel­ki kö­zös­ség­ben kö­szön­tük meg ezt ének­kel, imá­val és há­la­adás­sal Urunk­nak, a Krisz­tus Jé­zus­nak.

Ara­di György

A meg­aján­dé­ko­zott sze­mé­vel

Ott állt a tel­je­sen fel­újí­tott, fris­sen le­mo­sott au­tó a gyü­le­ke­ze­ti ház előtt, a nagy dió­fák alatt. Az „ün­ne­pé­lyes” át­adá­si ce­re­mó­ni­án – amely va­ló­já­ban ben­ső­sé­ges há­la­adó áhí­tat volt – mindenki lát­hat­ta. De a gyü­le­ke­ze­ti te­rem­ben nyil­ván­va­ló­vá vált, hogy nem csu­pán egy au­tót kap­tunk, egy ön­ma­gá­ban tö­ré­keny, szür­ke tár­gyat, ha­nem valami oly kü­lön­le­ge­set, ami örök igaz­sá­gok hor­do­zó­ja már most, és ez a ne­mes fel­adat vár rá a jö­vő­ben is – most már az új hasz­ná­lók fel­ada­ta­ként.

Üze­ni, hogy van egy evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet a nagy és tá­vo­li Bu­da­pes­ten, amely kö­zel van hoz­zánk, amely­nek fon­tos a ci­gány­ság, a ci­gány­misszió, az evan­gé­li­um to­vább­adá­sá­nak ügye; ame­lyik sze­re­tet­tel gon­dol ránk; ame­lyik­kel töb­bek kö­zött össze­köt a két gyü­le­ke­zet temp­lom­tor­nyá­ból messzi­re zen­gő ha­ran­gok kö­zös fel­ira­ta: „Is­me­ri az Úr az övé­it”. Ez­zel az igé­vel bá­to­rí­tot­ta Ara­di György fa­so­ri lel­kész az egy­be­gyűl­te­ket.

Mi is küld­tünk tár­gya­kat a fa­so­ri test­vé­rek­nek (a sár­szent­lő­rin­ci gyü­le­ke­zet tör­té­ne­tét be­mu­ta­tó köny­ve­ket), de fon­to­sabb­nak tar­tot­tuk Pál apos­tol üze­ne­té­nek to­vább­adá­sát, ami már a mi ta­pasz­ta­la­tunk is: mert mi is tud­tunk szű­köl­köd­ni az au­tók te­rén, most már be le­szünk avat­va a bő­völ­kö­dés­be is, és ne­künk is jó ér­zés meg­aján­dé­ko­zott­nak len­ni. De az iga­zi örö­münk az, hogy amit át­vet­tünk mint ked­ves, jó il­la­tot, kel­le­mes, Is­ten­nek tet­sző ál­do­za­tot, az in­kább az ado­má­nyo­zót gaz­da­gít­ja, mert Is­ten be fog­ja töl­te­ni min­den szük­sé­gü­ket az ő gaz­dag­sá­ga sze­rint di­cső­sé­ge­sen a Krisz­tus Jé­zus­ban. Ezt kí­ván­juk hit­tel, re­mény­ség­gel és sze­re­tet­tel ne­kik!

Ba­kay Pé­ter