Kultúrkörök

A Lu­the­rá­nus Vi­lág­szö­vet­ség (LVSZ) hét­éven­kén­ti nagy­gyű­lé­sei egy­faj­ta irány­tűt, „ég­tá­jo­lót” kí­nál­nak a vi­lág evan­gé­li­kus­sá­gá­nak. Ezt él­het­tem át a lap­zár­ta­kor be­fe­je­ző­dött 11. nagy­­gyű­lé­sen is, a németországi Stutt­­gart­ban.

Új össze­füg­gé­se­ket és táv­la­to­kat aján­dé­ko­zó él­ményt je­len­tett szá­mom­ra Ro­wan Wil­li­ams can­ter­buryi ér­sek elő­adá­sa, amellyel fel­ve­zet­te a nagy­gyű­lés fő té­má­ját: „Min­den­na­pi ke­nye­rün­ket add meg ne­künk ma.”

Az ang­li­kán egy­ház fe­je hang­sú­lyoz­ta, hogy a Miatyánk ne­gye­dik ké­ré­se a min­den­na­pi ke­nyé­rért el­vá­laszt­ha­tat­lan az ötö­dik ké­rés­től, amely, ha úgy tet­szik, a min­den­na­pi bűn­bo­csá­nat­ra vo­nat­ko­zik. Em­lé­kez­te­tett ar­ra, hogy Hi­e­rony­mus sze­rint a ne­gye­dik ké­rés így is for­dít­ha­tó: „Add meg ne­künk ma a hol­nap ke­nye­rét…” Így a ké­rés a Jé­zus Krisz­tus­ban kö­zénk ér­ke­zett Is­ten or­szá­gá­ra is ki­ter­jeszt­he­tő.

De hol ta­lál­hat­juk meg együtt a min­den­na­pi ke­nyér és a bűn­bo­csá­nat, va­la­mint a je­len­be be­ra­gyo­gó jö­vő aján­dé­kát? Az an­gol teo­ló­gus lá­tá­sa sze­rint mind­ez az úr­va­cso­ra szent­sé­gé­ben él­he­tő meg, amennyi­ben fel­is­me­rem: „ho­mo eu­cha­ris­ti­cus” le­he­tek. Olyan, eu­cha­risz­ti­á­ból élő, há­lás em­ber, akit ma­ga Is­ten táp­lál az élet ke­nye­ré­vel, Jé­zus Krisz­tus­sal.

Mind­ez nem ma­radt el­vont teo­ló­gi­ai té­tel, hi­szen Stutt­gart­ban min­den na­pot úr­va­cso­rai kö­zös­ség­ben kezd­tünk. Ezek va­ló­ban az egész nap mun­ká­ját meg­ha­tá­ro­zó eu­cha­risz­ti­kus ün­ne­pek vol­tak, ahol kö­zel ezer­fős gyü­le­ke­zet­ben él­het­tük át a fel­tá­ma­dott Úr­ral és sok­szí­nű né­pé­vel va­ló ta­lál­ko­zás örö­mét.

A bűn­bo­csá­nat fel­sza­ba­dí­tó aján­dé­kát is egé­szen konk­ré­tan meg­ta­pasz­tal­hat­tuk, ami­kor – kö­zel öt­éves ko­moly teo­ló­gi­ai dia­ló­gus gyü­möl­cse­ként – a stutt­gar­ti nagy­gyű­lé­sen ün­ne­pé­lyes ke­re­tek kö­zött lét­re­jött a ki­en­gesz­te­lő­dés, a meg­bé­ké­lés az LVSZ és a Men­no­ni­ta Vi­lág­kon­fe­ren­cia kö­zött. A men­no­ni­ták a re­for­má­ció ko­ra­be­li új­ra­ke­resz­te­lő (ana­bap­tis­ta) moz­ga­lom örö­kö­sei. Őse­i­ket re­for­má­tor ele­ink ke­gyet­le­nül ül­döz­ték. Saj­nos, egé­szen odá­ig me­nő­en, hogy egye­se­ket, vég­ső „teo­ló­gi­ai érv­ként”, ki­vég­zés­sel „sza­ba­dí­tot­tak meg” az eret­nek té­vely­gés­ből…

Va­ló­ban ka­tar­ti­kus él­mény volt, ami­kor is­ten­tisz­te­le­ti ke­re­tek kö­zött is meg­tör­tént ré­szünk­ről a bo­csá­nat­ké­rés, és meg­szü­le­tett a köl­csö­nös ki­en­gesz­te­lő­dés. Tu­dom, hogy vi­szony­lag könnyű­nek tű­nik az ősök vét­ke­it meg­val­la­ni és a múlt bű­ne­i­ért bo­csá­na­tot kér­ni. De hi­szem, hogy mind­ez mo­dell­ér­té­kű le­het. Se­gít­het, hogy mai vét­ke­in­ket, mu­lasz­tá­sa­in­kat, konf­lik­tu­sa­in­kat is min­den szent tü­rel­met­len­ség­től, ar­ro­gan­ci­á­tól men­te­sen, va­ló­ban krisz­tu­si in­du­lat­tal, a köl­csö­nös bi­za­lom, meg­ér­tés és nyi­tott­ság, va­la­mint a köl­csö­nös bűn­bá­nat és bo­csá­nat sza­bad­sá­gá­ban pró­bál­juk el­ren­dez­ni.

Az Úr imád­sá­ga ugyan­is ép­pen ar­ra ta­nít, hogy a min­den­na­pi ke­nyér mel­lett a min­den­na­pi bűn­bo­csá­nat kér­dé­sé­ben is mennyei Atyánk ir­gal­mas sze­re­te­té­re szo­ru­lunk. Nem­csak én és nem­csak a má­sik, kü­lön-kü­lön, ha­nem együtt: „…add meg ne­künk… bo­csásd meg ne­künk…” Ad­juk meg, ad­juk to­vább egy­más­nak, amit, akit mi is úgy kap­tunk aján­dék­ba! Így le­szünk egy­szer­re meg­aján­dé­ko­zott és aján­dé­ko­zás­ra ké­pes, há­lás szí­vű em­be­rek, akik­re il­lik a ki­tün­te­tő név: ho­mo eu­cha­ris­ti­cus. Ez nem egy ki­halt ős­em­ber­faj­ta meg­kö­vült csont­vá­zának elnevezése, ha­nem va­ló­ban a jö­vő em­be­réé. A ho­mo eu­cha­ris­ti­cus olyan, Krisz­tus ál­tal, sőt egye­ne­sen Krisz­tus­sal táp­lált „új em­ber­faj­ta”, aki tud kér­ni és há­lá­san el­fo­gad­ni, kap­ni és öröm­mel to­vább­ad­ni: ke­nye­ret és bűn­bo­csá­na­tot egy­aránt.

Nem vé­let­le­nül hang­sú­lyoz­za a Lu­the­rá­nus Vi­lág­szö­vet­ség im­már két év­ti­ze­de, a cu­ri­ti­bai nagy­gyű­lés óta, hogy nem csu­pán szer­ve­zet, szö­vet­ség, ha­nem az evan­gé­li­kus egy­há­zak kö­zös­sé­ge akar len­ni. Kö­zös­ség, bib­li­ai szó­val ko­i­nó­nia, mely­nek tag­jai egy­szer­re ré­sze­sed­nek Is­ten aján­dé­ka­i­ban, és ré­sze­sí­tik a rá­juk bí­zot­ta­kat a to­vább­adás­ra ka­pott lel­ki, szel­le­mi és tes­ti aján­dé­kok­ból.

Ter­mé­sze­te­sen mint min­den, az egész vi­lá­got át­fo­gó, mul­ti­kul­tu­rá­lis szer­ve­zet­ben, kö­zös­ség­ben, az LVSZ-ben is tá­mad­nak fe­szült­sé­gek; töb­bek kö­zött teo­ló­gi­ai, bib­lia­ér­tel­me­zé­si kér­dé­sek­ben. 79 or­szág 145 tag­egy­há­za a Krisz­tus­ban meg­val­lott egy­ség mel­lett sem gon­dol­koz­hat min­den rész­let­kér­dés­ben egy­for­mán, és nem lép­het egy kö­te­le­ző ütem­re. Az LVSZ nem evan­gé­li­kus Va­ti­kán, nem Szent­szék… Az LVSZ el­nö­ke nem lu­the­rá­nus pá­pa, még ak­kor sem, ha a most vá­lasz­tott el­nök, Mu­nib Yo­u­nan tör­té­ne­te­sen a Szent­föld evan­gé­li­kus püs­pö­ke…

A „jól ér­te­sül­tek” tud­ni vél­ték, hogy a meg­lé­vő né­zet­kü­lönb­sé­gek (pél­dá­ul sze­xu­ál­eti­kai kér­dé­sek­ben) az LVSZ sza­ka­dá­sá­hoz fog­nak ve­zet­ni Stutt­gart­ban. De há­la Is­ten­nek, a vész­jós­ló han­gok té­ved­tek. A ti­zen­egye­dik nagy­gyű­lés a 2007-ben Lund­ban meg­hir­de­tett to­váb­bi – ala­pos teo­ló­gi­ai ta­nul­má­nyok­kal elő­ké­szí­tett, hig­gadt – pár­be­széd­re, kö­zös gon­dol­ko­dás­ra kér­te a tag­egy­há­za­kat, hang­sú­lyoz­va a Krisz­tus­ban ka­pott egy­ség el­kö­te­le­ző aján­dé­kát.

A teo­ló­gi­ai mun­ka ered­mé­nye­it 2012-ig kell össze­gyűj­te­ni és köz­kinccsé ten­ni. En­nek ré­sze­ként eb­ben az év­ben egy­há­zunk­ban is min­den lel­ké­szi mun­ka­kö­zös­ség fog­lal­ko­zik ez­zel a komp­lex té­ma­kör­rel: a há­zas­ság, a csa­lád, az em­be­ri sze­xu­a­li­tás ége­tő prob­lé­má­i­val.

Fon­tos, hogy együtt ke­res­sük, együtt éhez­zük az igaz­sá­got, hi­szen ak­kor ne­künk is szól Jé­zus ígé­re­te: „Bol­do­gok, akik éhez­nek és szom­jaz­nak az igaz­ság­ra…”

A can­ter­buryi ér­sek töb­bek kö­zött úgy is szólt a ke­nyér­ről, mint ami, aki az igaz­ság ke­nye­re: „Én va­gyok az út, az igaz­ság és az élet…” De ne fe­led­jük: ez az igaz­ság nem em­be­ri igaz­ság­szol­gál­ta­tás, ítél­ke­zés. Jé­zus igaz­sá­ga so­ha­sem éles kő, amely má­so­kat ha­lál­ra se­bez­het, ha­nem él­te­tő ke­nyér, amely táp­lál.

Stutt­gart­ban egy hé­ten át ré­sze­sed­het­tünk a meg­hall­ga­tott imád­ság ál­dá­sa­i­ból. Na­pon­ta át­él­tük a mai ke­nyér­cso­dát: kö­zel ez­ren, spi­ri­tu­á­lis ér­te­lem­ben (is) jól­lak­tunk. Mi, akik ott le­het­tünk, tar­to­zunk az­zal, hogy a össze­gyűj­tött bő­sé­ges ma­ra­dé­kot a kö­zel­jö­vő­ben meg­osszuk mind­azok­kal, akik éhez­nek az igaz­ság­ra, a gyó­gyí­tó, táp­lá­ló, jó szó­ra.

Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület