Keresztény szemmel

Vé­ge a fo­ci-vi­lág­baj­nok­ság­nak, s vé­ge le­het­ne az em­be­ri jó­zan­ság­ba, ér­tel­mes­ség­be ve­tett em­be­ri bi­zo­dal­munk­nak is. Ele­in­te úgy vél­tem, hogy csak já­ték, tré­fa, s ha ot­rom­bá­nak tar­tot­tam is, nem vél­tem se ko­moly­nak, se hi­he­tő­nek a hírt. Ám egy­re töb­ben, egy­re na­gyobb meg­győ­ző­dés­sel bom­báz­tak. Szólt ró­la a ha­zai – a ke­resz­tény­ség­gel nem túl­zot­tan szim­pa­ti­zá­ló – mé­di­u­mok egész so­ra. Ko­moly hírt köz­lő hang­súllyal és még ko­mo­lyabb arc­cal han­goz­tat­ták a fe­no­me­ná­lis hírt, hogy egy pu­ha­tes­tű, sok­lá­bú po­lip­jó­szág elő­re meg­mond­ja a meccsek vég­ered­mé­nyét.

Mé­di­u­mok tö­me­ge ter­jesz­tet­te, hogy a né­met­or­szá­gi Ober­ha­us­en oce­a­ná­ri­u­má­ban élő po­lip té­ved­he­tet­len. Csak az ete­tők­be kel­lett ­he­lyez­ni a fo­ci­csa­pa­tok zász­ló­it, és ez az okos po­lip csal­ha­tat­la­nul ki­vá­laszt­otta a győz­te­sét. El­ké­pesz­tő egy meccs­jós.

Ta­lán fe­les­le­ges is volt a meccse­ket le­ját­sza­ni, a zse­ni­á­lis po­lip ta­ná­csá­ra kel­lett vol­na ki­osz­ta­ni a di­csé­re­te­ket, a he­lye­zé­se­ket és az ér­me­ket. Mert hát a po­lip meg­mon­dá – mi­nek ak­kor küz­de­ni.

Döb­be­ne­tes, és sen­ki nem szé­gyel­li ma­gát. Se a le­gen­dát ki­ta­lá­lók és a nagy kö­zön­sé­ge­te­tők a mé­dia­vá­lyú mel­lett, se a hí­re­ket hall­ga­tók. Fel­vi­lá­go­sult, sze­ku­la­ri­zált, ma­te­ri­a­lis­ta, ate­is­ta, ra­ci­o­na­lis­ta, hu­ma­nis­ta, li­be­rá­lis, re­la­ti­vis­ta em­be­ri­ség tag­ja­i­ként bár­gyú mó­don haj­to­gat­ják a hír­csi­ná­lók és hí­resz­te­lők ezt az el­ké­pesz­tő, meg­alá­zó, ne­vet­sé­ges zagy­va­sá­got.

Igaz, kri­ti­kai ér­zék is van, mert meg­bu­kott a szi­vár­vány­mo­dell-jós­da, a Szin­ga­púr­ban élő, Ma­ni ne­vű pa­pa­gáj is mel­lé­fo­gott a jós­lás­ban, s kész­ség­gel el­is­mer­ték a tu­dat­for­má­ló em­ber­fa­ra­gók, hogy ezek csak szél­há­mos­sá­gok vol­tak. Nem így Paul, a sok­lá­bú tu­dor, a jö­vő­be lá­tó po­lip, aki oly­kor gon­dol­kod­va, oly­kor ka­pás­ból meg­mond­ta a tu­tit. Íme a fel­vi­lá­go­so­dott em­be­ri­ség! Is­ten nem, de a po­lip igen. Is­ten igé­je nem, de a po­lip lá­bai igen.

Fel­rém­lik-e a Pál apos­tol köz­ve­tí­tet­te szent ige, az óko­ri vi­lág hí­res fő­vá­ro­sá­ban élő gyü­le­ke­zet szá­má­ra írt le­ve­lé­nek passzu­sa, rög­tön az ele­jén, az el­ső fe­je­zet­ben? „…a hal­ha­tat­lan Is­ten di­csős­égét fel­cse­rél­ték em­be­rek és ma­da­rak, négy­lá­bú­ak és csú­szó­má­szók ké­pé­vel.” (Róm 1,23)

Pál apos­tol té­ve­dett: a po­lip nem négy­lá­bú. Az ókor Pál apos­tol ko­rá­ban több­sé­gé­ben nem tar­tot­ta ma­gát ate­is­tá­nak, sőt Jé­zus ön­fel­ál­do­zás­ra, már­tí­ri­um­ság­ra kész kö­ve­tő­it ne­vez­ték a nép kö­zött fel­há­bo­rod­va vagy gú­nyo­lód­va ate­is­tá­nak; az „aszebe­ia” – er­köl­csi íté­let­re kép­te­len – jel­ző mel­lett ezt tar­tot­ták a leg­na­gyobb sér­tés­nek (Róm 1,18).

De min­ket nem így ne­vel­tek. Is­tent, egy­há­zat, Bib­li­át meg kel­lett mo­so­lyog­nunk haj­da­ni, bölcs­nek vélt ta­ní­tó­ink inst­ruk­ci­ói alap­ján. So­kan a mai na­pig is fity­má­ló le­né­zés­sel te­kin­te­nek a ke­zü­ket össze­kul­csol­va vagy össze­té­ve ben­ső­sé­gen imád­ko­zók­ra. Az ün­nep meg­szen­te­lé­sé­re tö­rek­vő hí­vő­ket gát­lás­ta­la­nul me­rik meg­szól­ni, ki­fi­gu­ráz­ni, sőt – ál­lí­tó­lag – a ke­resz­té­nye­ket ka­ta­kom­bák­ba szo­rí­ta­ni szán­dé­ko­zók is szép szám­mal fut­kos­nak mé­dia­stú­di­ók fe­lé.

Kit kell meg­kér­dez­ni? S a vá­lasz at­tól függ, hogy mi­ről szól a kér­dés. Jó­sáfát – Jú­da ki­rá­lya – mond­ta Iz­ra­el ki­rá­lyá­nak: „Kér­dezd meg előbb az Úr igé­jét!” Nem egy fo­ci­meccs­ről volt szó per­sze, ha­nem a vá­lasz­tott nép sor­sá­ról: har­col­ja­nak-e, vagy se (1Kir 22). Ám Iz­ra­el ki­rá­lya vá­lo­ga­tós volt, ne­ki nem fe­lelt meg az a pró­fé­ta, aki csak rosszat mon­dott ne­ki és ró­la. Em­be­rek – még ha ki­rály volt is az il­le­tő – már ak­kor úgy bá­tor­kod­tak a jö­ven­dő­be lá­tó esz­kö­zök­ben vá­lo­gat­ni, hogy ne­kik ked­ve­ző le­gyen.

Va­jon mi­ért kel­lett vol­na tud­ni a meccsek ered­mé­nyét? S ez­zel ár­nyék bo­rul a fo­ci szép já­té­ká­ra: a sze­ren­cse­já­té­ko­sok mil­li­ói klik­kel­tek kü­lön­fé­le por­tá­lok­ra, és el­kép­zel­he­tet­len pénz­ára­dat önt­het­te el a fo­ga­dás­ból élő vál­lal­ko­zá­so­kat.

De nem a já­ték irán­ti szen­ve­dély a leg­főbb tét eb­ben a kér­dés­ben, ha­nem egy büsz­ke és fel­vi­lá­go­sult, Bib­li­át, egy­há­zat, szent­sé­ge­ket, ke­resz­tény ün­ne­pe­ket meg­ve­tő, is­ten­ta­ga­dó vi­lág szel­le­mi le­ala­cso­nyo­dá­sa mé­lyen a po­li­pok alá. Mert nincs fon­to­sabb a gaz­da­sá­gi győ­ze­lem­nél, mert a Ma­ni bál­vá­nya – az óko­ri arany­bor­jú min­tá­já­ra – eksz­tá­zi­sig szé­dí­tet­te meg fel­vi­lá­go­sult, ha­la­dó vi­lág­né­ze­tű kor­tár­sa­in­kat.

S az már csak Is­ten hu­mo­ra, hogy a po­lip ne­ve ép­pen Pa­ul, Pál, a ke­resz­té­nyek leg­na­gyobb apos­to­lá­nak ne­ve, és az is Is­ten hu­mo­ra, hogy a Ma­ni név­re hall­ga­tó szin­ga­pú­ri pa­pa­gáj ne­ve a pénz­is­ten egyik meg­ne­ve­zé­se (an­go­lul mo­ney a pénz). Jé­zus sza­vá­ra a mam­mon­nal kap­cso­la­to­san csak uta­lunk, hi­szen a Ná­zá­re­ti­nek en­nél fon­to­sabb mon­da­ni­va­ló­ja is volt a bűn­bo­csá­nat­ról, meg­vál­tás­ról és örök üd­vös­ség­ről…

Ci­ni­kus ki­szó­lás, hogy nem a jö­vő ér­de­kel, ha­nem a hol­na­pi meg­él­he­tés, mert ez­zel a bölcs­nek lát­szó szel­le­mi frics­ká­val csak a lé­nyeg­ről te­rel­jük el a fi­gyel­met, és na­vi­gál­juk rossz rév­be éle­tünk ha­jó­ját. S ha ké­szek va­gyunk fel­mér­ni, hogy mi a leg­fon­to­sabb élet­kér­dé­sünk, ak­kor mind­ezt a mu­lan­dó idő és az örök­ké­va­ló­ság ke­resz­te­ző­dé­sé­ben kel­le­ne el­dön­te­nünk. Ott, ahol Is­ten szó­lít, hív és vár, nem pe­dig egy Paul ne­vű po­lip vagy egy Ma­ni ne­vű pa­pa­gáj, amely rá­adá­sul még mel­lé is fo­gott; és nem is a szi­vár­vány­mo­dell se­gít az örök jö­vő­be lát­ni, de még csak nem is jó­sok vagy sors­elem­zők, ha­nem az, aki így szólt: „…aki hisz én­ben­nem, ha meg­hal is, él…” (Jn 11,25)

A kö­zel­jö­vőt für­ké­szők szi­vár­vány­mo­dell-ja­vas­la­tát csak hal­lo­más­ból ve­szem, de tud­ha­tunk egy iga­zi, egy mennyei szi­vár­vány­ról: „…szi­vár­vány­íve­met he­lye­zem a fel­hők­re, az lesz a je­le a szö­vet­ség­nek, me­lyet én a vi­lág­gal kö­tök.” (1Móz 9,13) Így szólt az Is­ten! Szólt, hogy rá hall­gas­sunk!

Ri­bár Já­nos