Evangélikusok

Sa­ját be­val­lá­sa sze­rint, ami­kor a bé­kés­csa­bai szár­ma­zá­sú és fris­sen vég­zett lel­kész­ként ott is szol­gá­ló Lász­ló­né Há­zi Mag­dol­ná­nak püs­pö­ke fel­aján­lot­ta Pusz­ta­föld­vá­rat le­en­dő szol­gá­la­ti hely­ként, azt sem tud­ta, mer­re ta­lál­ha­tó a te­le­pü­lés. Az­óta el­telt har­minc év, és nem­csak hogy re­me­kül „be­lak­ta” a fa­lut, de ő ma­ga is lel­kes rek­lá­mo­zó­ja a ké­tez­res lé­lek­szá­mú nyu­gat-bé­ké­si köz­ség­nek.

Rá­adá­sul nem­csak egy­há­zi ber­ke­ken be­lül te­szi ezt, ha­nem pél­dá­ul a má­ra már ha­gyo­mánnyá vált, Föld­vá­rak és föld­vá­ri­ak ta­lál­ko­zó­ja el­ne­ve­zé­sű ren­dez­vé­nye­ken is. Ugyan­is Ba­la­ton­föld­vár, Du­na­föld­vár, Pusz­ta­föld­vár és Ti­sza­föld­vár – va­la­mint a a szer­bi­ai Bács­föld­vár és a ro­má­ni­ai Me­leg­föld­vár – rész­vé­te­lé­vel rend­sze­re­sen szer­vez­nek kö­zös al­kal­ma­kat ezen te­le­pü­lé­sek ve­ze­tői, la­kói és szer­ve­ze­tei – így egy­há­zai is. Az öku­me­ni­kus is­ten­tisz­te­le­te­ken az evan­gé­li­kus lel­kész­nő is gyak­ran szol­gál.

Har­minc éve egy he­lyen

Mi tart­ja még min­dig itt? – tet­tem fel a kér­dést a har­ma­dik nyi­tott temp­lom éj­sza­ká­ja ren­dez­vény kez­de­te előtt.

– Csa­lá­dom­mal együtt sze­rel­me­sek va­gyunk eb­be a te­le­pü­lés­be és eb­be a ma­rok­nyi gyü­le­ke­zet­be – fe­le­li a lel­kész­nő. – Nem tud­nék in­nen el­men­ni, pe­dig nem­egy­szer hív­tak már na­gyobb egy­ház­köz­sé­gek is. Mi­vel ma­gam is itt, a Vi­har­sa­rok­ban nőt­tem fel, pon­to­san is­me­rem az it­te­ni em­be­rek men­ta­li­tá­sát, ezért könnyen szót ér­tünk egy­más­sal. Va­ló­szí­nű­leg az sem vé­let­len, hogy az egy­ház­me­gyei kol­lé­gák kö­zül én szol­gá­lok itt a leg­ré­gebb óta.

Pusz­ta­föld­vá­ron én va­gyok az egyet­len hely­ben la­kó lel­kész. Így az évek hosszú so­ra alatt bi­zal­mi kap­cso­la­tot si­ke­rült ki­ala­kí­ta­ni az itt élők­kel. Pél­dá­ul en­nek kö­szön­he­tő az is, hogy – büsz­kén mond­ha­tom – az úgy­ne­ve­zett tár­sa­dal­mi te­me­té­sek szá­ma szin­te a nul­lá­ra csök­kent. Pe­dig a rend­szer­vál­tás előtt gya­ko­ri volt az egy­há­zi szer­tar­tást mel­lő­ző vég­ső föl­di bú­csú. Ma már mo­so­lyog­va gon­do­lok ar­ra, hogy azok­ban az évek­ben, aki va­la­ki­nek szá­mí­tott, az csak ti­tok­ban mert ve­lem jó­ban len­ni. Em­lék­szem olyan gyü­le­ke­ze­ti tag­ra, aki meg­üzen­te, hogy ne men­jek el hoz­zá­juk csa­lá­dot lá­to­gat­ni, mert ha ezt meg­lát­ják a fa­lu­ban, le­ve­szik őt a té­esz­ben ar­ról a trak­tor­ról, ame­lyen ak­kor nagy ér­dem­nek szá­mí­tott dol­goz­ni. És én meg­ér­tet­tem a hely­ze­tét, hi­szen ma­gam is eb­ben a po­li­ti­kai lég­kör­ben nőt­tem fel.

Ugyan­ak­kor azt is őszin­tén hoz­zá kell ten­ni, hogy hi­á­ba min­den igye­ke­ze­tünk, a temp­lom­ba já­rás, de még a temp­lo­mi szer­tar­tá­sok ada­tai sem mu­tat­nak nagy szá­mo­kat. Az előb­bi­nél még min­dig na­gyon erő­sen érez­he­tő a kom­mu­niz­mus több év­ti­ze­des ha­tá­sa, az utób­bi­nál in­kább a mos­ta­ni di­vat és az le­het a hát­tér­ben, hogy a la­ko­da­lom­hoz szük­sé­ges pénz­összeg hí­ján in­kább egy­ál­ta­lán nem há­za­sod­nak össze a pá­rok.

Még a köny­ves­pol­cok sem tud­nak min­dent el­ta­kar­ni

A for­ró nap su­ga­ra­it ki­csit meg­tö­rik a pa­ró­kia előtt ál­ló fák le­ve­lei, ami­től a dol­go­zó­szo­bá­ban né­hány fok­kal hű­vö­sebb van, mint oda­kint. Né­hány órá­ra ré­sze­se le­he­tek a lel­kész­nő és ven­dég­sze­re­tő csa­lád­ja, va­la­mint az alig száz­fős gyü­le­ke­zet éle­té­nek. Pi­ci kö­zös­ség­ről van szó, amely­nek nem te­lik kü­lön gyü­le­ke­ze­ti te­rem­re, a hoz­zá tar­to­zó tea­kony­há­ra és az el­en­ged­he­tet­len vi­zes­blok­kok­ra. Így egy-egy meg­moz­du­lás so­rán a csa­lád kony­há­já­ban ke­nik az asszo­nyok a szend­vi­cse­ket, fő­zik a virs­lit vagy a te­át, nem­egy­szer a lel­kész­nő sa­ját edé­nye­it hasz­nál­va. Für­dő­szo­bá­juk aj­ta­ján né­ha ko­pog­tat­ni­uk kell, ne­hogy rá­nyis­sák az aj­tót va­la­ki­re…

Ha ven­dég­szol­gá­ló vagy kon­cer­tet adó mű­vész ér­ke­zik, ak­kor Je­nő fi­uk a nap­pa­li­ként és dol­go­zó­szo­ba­ként, il­let­ve lel­ké­szi iro­da­ként is funk­ci­o­ná­ló he­lyi­ség ki­húz­ha­tó ágyán töl­ti az éj­sza­kát, hogy még­se a ven­dég ál­mát za­var­ja meg az egy­más­ba nyí­ló szo­bák eset­le­ges sze­mély­for­gal­ma.

És eze­ket a ké­nyel­met­len­sé­ge­ket a lel­kész­csa­lád zok­szó nél­kül tu­do­má­sul ve­szi. Tud­ják, hogy ön­erő­ből nem­hogy épít­ke­zés­re, de még fel­újí­tás­ra sem fut­ja. Pe­dig a köny­ves­pol­cok sem tud­ják el­ta­kar­ni a re­pe­dé­se­ket, a sok­szor el­vá­ló fal­fe­lü­le­te­ket. A gyü­le­ke­zet ve­ze­té­se en­nek el­le­né­re év­ről év­re ki­tar­tó­an be­nyújt­ja a se­gít­ség irán­ti igé­nyét az il­le­té­kes he­lye­ken.

Az év lel­ké­sze

a Dé­li Egy­ház­ke­rü­let­ben

Mind­ezek el­le­né­re a lel­kész­nő na­gyon lel­kes. Az anya­gi gon­dok és em­be­ri prob­lé­mák el­le­né­re – a te­le­pü­lés­re elég erő­sen rá­nyom­ja bé­lye­gét a mun­ka­nél­kü­li­ség, és a kör­nyé­ken elég ma­gas az ön­gyil­kos­sá­gok szá­ma – nem a pa­nasz sza­vai öm­le­nek be­lő­le, ha­nem az örö­me­i­ről me­sél. A hit­ta­no­sa­i­ról, a fa­lu nem is fel­tét­le­nül evan­gé­li­kus la­ko­sa­i­ról és ar­ról a sze­re­tet­ről, amely ál­lí­tá­sa sze­rint érez­he­tő­en kö­rül­ve­szi őket Pusz­ta­föld­vá­ron és a hoz­zá tar­to­zó má­sik két gyü­le­ke­zet­ben – Nagy­bán­he­gye­sen és Ma­gyar­bán­he­gye­sen.

Vi­dá­man me­sé­li, a fa­lu­ban hány­fé­le meg­moz­du­lás­ban vesz­nek részt, és ők ma­guk is hány­fé­le prog­ra­mot szer­vez­nek, hogy be­hív­ják a temp­lom fa­lai kö­zé az egy­há­zon kí­vül ál­ló­kat. Ezeken mindig szí­ve­sen lát­ják a más fe­le­ke­ze­tű­e­ket is. Ezt a sok­szor szél­ma­lom­harc­hoz ha­son­lí­tó, több év­ti­ze­des mun­kát idén a ke­rü­let Az Év Lel­ké­sze Díj ado­má­nyo­zá­sá­val is­mer­te el.

Nyi­tott temp­lom éj­sza­ká­ja

A pusz­ta­föld­vá­ri temp­lom­to­rony tö­vé­ben a csil­la­gok­tól kö­rül­vett hold is jól ér­zi ma­gát az ese­mény­re hí­vo­ga­tó pla­ká­ton. Hát még azok a he­lyi­ek, il­let­ve tá­vo­labb­ról ér­ke­zők, akik el is fo­gad­ják az in­vi­tá­lást, és el­jön­nek az es­te kez­dő­dő és ké­ső éj­sza­ká­ban vé­get érő pén­tek es­ti ren­dez­vény­re, amely­nek idén már har­mad­szor adott ott­hont a kö­zel száz­éves lel­ki haj­lék. Ám a be­té­rők ké­szül­je­nek fel – bár­mi meg­tör­tén­het!

Le­het, hogy cél­ba­do­bó ver­seny ke­re­té­ben sa­ját rossz tu­laj­don­sá­ga­i­kat ve­he­tik cél­ba, vagy a temp­lom­pa­dok alá ra­gasz­tott bo­rí­té­kok fe­jé­ben kap­hat­nak lel­ki út­ra­va­lót egy-egy könyv for­má­já­ban, ne­tán épp észt nyel­ven mé­lyed­het­nek el az Úr­tól ta­nult imád­ság­ban az észa­ki ka­pu­nál be­ren­de­zett Mi­atyánk-szo­bá­ban.

Köz­ked­velt ha­gyo­mány a to­rony­ba ve­ze­tő csi­ga­lép­csőn ki­ala­kí­tott me­di­tá­ci­ós „ös­vény” is, ame­lyen mé­cse­sek mu­tat­ják az utat sö­té­te­dés után. A vál­lal­ko­zó ked­vű lép­cső­má­szó idén az­zal a kér­dés­sel szem­be­sül­he­tett fok­ról fok­ra föl­jebb ha­lad­va, hogy szá­má­ra mi is je­len­ti az iga­zi kin­cset. Jé­zus nem föl­di ja­vak gyűj­té­sé­re buz­dí­tott, ha­nem az igaz­gyöngy­höz ha­son­ló égi kin­cse­ké­re, s hogy ezt a to­rony­sé­tát meg­té­vő se fe­led­je, le­fe­lé ma­gá­val vi­he­tett egy kéz­re vagy nyak­ba köt­he­tő, cér­ná­ra fel­fű­zött gyöngy­sze­met.

A há­la­adó fal­ra imád­sá­go­kat le­he­tett ír­ni, majd ki­füg­gesz­te­ni, vagy bab­sze­mek se­gít­sé­gé­vel kü­lön­bö­ző hit­éle­ti kér­dé­sek­re volt le­he­tő­ség név­te­le­nül vá­la­szol­ni.

Az idei esz­ten­dő az Élő kö­vek ün­ne­pe volt, amely­nek ap­ro­pó­ján az al­kal­mi ol­tár egy ré­sze tég­lák­ból állt, raj­tuk a jól is­mert tex­tus­sal: „Mint élő kö­vek épül­je­tek fel lel­ki ház­zá.” Ezt a lel­ki épü­lést se­gí­tet­ték a ze­nei és igei szol­gá­la­tok, a bib­li­ai üze­net­tel kap­cso­la­tos já­té­kos fel­ada­tok vagy a gyer­tya­fény mel­let­ti el­csen­de­se­dé­sek, kö­zös ének­lé­sek.

Az alap­gon­do­lat har­mad­szor is be­vált – ez al­ka­lom­mal is kö­zel szá­zan for­dul­tak meg a pusz­ta­föld­vá­ri evan­gé­li­kus temp­lom­ban, több­sé­gük­ben olya­nok, akik elő­ször jár­tak ott. Az öt­le­tet má­sok is ki­pró­bál­hat­ják a sa­ját temp­lo­muk­ban!

Bo­da Zsu­zsa