Élő víz

„Mo­za­ik: kü­lön­bö­ző szí­nű ap­ró da­rab­kák­ból össze­ál­lí­tott áb­rá­zo­lás vagy dí­szít­mény” – ol­va­som az egyéb­ként is­mert, hasz­nált szó ma­gya­rá­za­tát az ide­gen sza­vak szó­tá­rá­ból. Meg­fog ben­ne a „kü­lön­bö­ző szín” és a „da­rab­kák” ki­fe­je­zés. Igen, szí­nek­ből és da­ra­bok­ból áll össze a kép, az áb­rá­zo­lás. Ma­do­csai Mik­lós szor­gal­mas és ugyan­ak­kor hí­vő szív­vel össze­ál­lí­tott mun­ká­já­ban va­ló­ban ke­ve­red­nek a kü­lön­bö­ző szí­nek, és ap­ró da­rab­kák­ból áll össze az imád­ság ké­pe.

Az aján­ló so­rok­ban dr. Ha­fen­scher Ká­roly­tól ezt ol­va­som, er­re és a ko­ráb­ban meg­je­lent Imád­ság­mo­za­ik kö­te­tek­re utal­va: „Kö­te­tünk­ben a 19–20–21. szá­zad ke­resz­tény imád­sá­ga­i­ból vá­lo­ga­tott a szer­ző, ez­zel is je­lez­ve, hogy nem­csak az el­ső év­szá­za­dok­ban, az el­ső év­ez­red­ben, a re­for­má­ció ide­jén, ha­nem a mai na­pig hang­za­nak el imád­sá­gok, il­let­ve ma­rad­tak meg írás­ban is, új­ra­ol­vas­ha­tó for­má­ban. Ma is, a mo­dern, poszt­mo­dern vagy az ún. sze­ku­la­ri­zá­ció utá­ni kor­ban Is­ten né­pe imád­ko­zó nép, és az egy­há­zat jog­gal hív­juk ecc­le­sia orans­nak, imád­ko­zó egy­ház­nak. Ez a va­ló­ság!” Igen, a szí­nes, ap­ró da­rab­kák­ból ez a kép áll össze, há­la Is­ten­nek.

Az is­mert szer­ző­ről, test­vé­rünk­ről és ba­rá­tunk­ról pe­dig ezt ol­vas­hat­juk ugyan­csak az aján­lás­ban: „En­gem Ma­do­csai Mik­lós, egy­ko­ri mun­ka­tár­sam imád­ság­gyűj­te­mé­nye meg­lep. Bel­föl­di ösz­tön­dí­jas ko­rá­ban, fél év­szá­zad­dal ez­előtt a rend­sze­res teo­ló­gia iránt ér­dek­lő­dött, és hi­tünk tit­ka­it fe­sze­ge­tő prob­lé­mák­kal vi­as­ko­dott… Ma­do­csai ma már nem Is­ten-bi­zo­nyí­té­kot ke­res, sze­mé­lye­sen vall­ja meg át­élt hi­tét… Mik­lós ba­rá­tom az élő Is­ten­nel szá­mol… leg­na­gyobb tit­ka­in­kat Is­ten elé vi­szi. Nem je­lent ez be­szű­kü­lést, in­kább fej­lő­dést.”

„Eb­ben a kö­tet­ben az eu­ró­pai ke­resz­tény­ség imád­sá­ga­i­ból gyűj­töt­tem össze ťmo­za­i­ko­katŤ, hogy na­pon­ként se­gít­se­nek min­ket is bi­za­lom­mal Is­ten­hez for­dul­ni, át­él­ni az imád­ság örö­mét, bé­kes­sé­gét és erőt adó cso­dá­ját.” Ez­zel a mon­da­tá­val a szer­ző „bel­ső cél­ját” árul­ja el: nem egy­sze­rű­en má­sok imád­sá­gá­val és imád­sá­gá­ban akar min­ket gyö­nyör­köd­tet­ni, ha­nem ab­ban akar se­gí­te­ni, hogy be­kap­cso­lód­junk a nagy kó­rus­ba, hogy ben­ne le­gyünk a ma­gunk szí­né­vel és da­rab­ká­já­val a tel­jes mo­za­ik­ban. Mert az imád­ság nem­csak „kö­te­les­ség”, ha­nem öröm, bé­kes­ség és erő­for­rás!

Le­he­tet­len va­la­mit is mon­da­ni a mint­egy száz em­ber­ről, akik­nek éle­té­ről, gon­dol­ko­zá­sá­ról ír, és akik­nek imád­sá­ga­it idé­zi. En­nek a pár sor­nak ez nem is fel­ada­ta. Ko­runk „nagy” és „ki­sebb”, kül­föl­di és ma­gyar alak­ja­i­ról ol­va­sunk a kö­tet­ben, ők pe­dig meg­szó­lal­nak a „bel­ső szo­bá­ban”.

Az em­ber cso­dál­ja a szer­ző szí­vós han­gya­szor­gal­mát és azt, hogy ez im­már a har­ma­dik kö­tet eb­ben a tárgy­ban. Össze­fog­la­lás, rész­le­tes is­mer­te­tés he­lyett hadd szó­lal­tas­sam meg egy – a kö­tet­ben sze­rep­lő – kö­zös ba­rá­tun­kat, aki tár­sunk volt sze­ré­nyen, csen­de­sen a hit­ben és a lel­ké­szi szol­gá­lat­ban. Már nincs kö­zöt­tünk, fi­a­ta­lon ment el Sza­bó Ist­ván kol­lé­gánk. De imád­sá­ga meg­fo­gott, mert mind­nyá­junk­nak így le­het­ne és kel­le­ne ké­szül­ni a nagy út­ra, sőt az örök­ké­va­ló­ság­ba, Is­ten­hez: „Uram, már rég­óta fáj a szí­vem. Úgy mond­ják, nem a szív fáj, ha­nem a szív­erek. Tu­laj­don­kép­pen mind­egy. Szo­ron­gó ér­zés tud­ni: el­ko­pott a fő­al­kat­rész. Med­dig bír­ja? Nem tu­dom. Több­ször gon­do­lok ha­lá­lom­ra, s sze­ret­nék úgy gon­dol­ni rá, hogy ké­szü­let­len ne ta­lál­jon. Az anya­gi­ak nem ide­ge­sí­te­nek. Uram, le­gyen ál­dott ne­ved, hogy nem tar­ta­nak fog­ság­ban. In­kább az fog­lal­koz­tat, hogy ké­szü­let­len ne ta­lál­jon szent hí­vó sza­vad. Le­hes­sek olyan gyer­me­ked, aki szám­adá­sát na­pon­ta el­ren­de­zi. Sok­szor va­gyok erőt­len, nem­csak test­ben, de lé­lek­ben is. Uram, kér­lek, kö­nyö­rülj raj­tam, hogy Pál­lal együtt el­mond­has­sam: a hi­tet meg­tar­tot­tam. Ne vond meg ke­gyel­me­det tő­lem, Uram! Ámen.”

Kö­szön­jük a gond­dal el­ké­szí­tett mo­za­ik­ké­pet! Se­gít­sen min­ket na­pi fu­tá­sunk kö­ze­pet­te az el­csen­de­se­dés­ben, in­dít­son a „bel­ső szo­bá­ba”, hogy job­ban áll­has­suk a kül­ső mun­kát, har­co­kat. Is­mer­te­té­se­met a szer­ző mon­da­tá­val zá­rom: „Mennyei Atyánk aján­dé­koz­zon meg min­ket az imád­ság min­den­na­pi cso­dá­i­val.”

Ke­ve­há­zi Lász­ló