evél&levél

Öröm­mel ol­vas­tam, hogy az Evan­gé­li­kus Élet 2010/27. szá­má­ban kö­zölt, vi­ta­in­dí­tó­nak szánt gon­do­la­ta­im­ra ér­ke­zett már hoz­zá­szó­lás Ju­hász­né Sza­bó Er­zsé­bet test­vé­rem tol­lá­ból – ta­lán nem bán­tom meg az­zal, ha a to­váb­bi­ak­ban csak a ke­vés­bé hi­va­ta­los Er­zsé­bet né­ven fo­gom em­lí­te­ni –; levele a 2010/29. szám­ban olvasható „… ha va­la­kit ezek­kel a da­lok­kal Jé­zus­hoz tu­dunk ve­zet­ni, ak­kor ezek szent éne­kek…” cím­mel. Re­mé­lem, hogy nem ez lesz az egyet­len re­ak­ció.

Nem biz­tos, hogy a vi­tá­ba be­kap­cso­ló­dó min­den test­vé­rem­nek vá­la­szo­lok majd, de most úgy ér­zem, hogy mi­előbb vá­la­szol­nom kell, mert a hoz­zá­szó­lás­ból úgy tű­nik, hogy cik­kem­ben – bár­mennyi­re hosszú is – nem si­ke­rült tel­je­sen vi­lá­go­san ki­fej­te­ni gon­do­la­ta­i­mat.

Min­de­nek­előtt ar­ra sze­ret­ném fel­hív­ni a fi­gyel­met, hogy a le­ír­tak­ban kulcs­sza­vak vol­tak a lu­the­rá­nus, a ha­gyo­mány és az evan­gé­li­kus iden­ti­tá­sunk, amint er­re a ké­sőb­bi­ek so­rán még hi­vat­koz­ni sze­ret­nék.

Elő­ször né­hány fél­re­ér­tést sze­ret­nék el­osz­lat­ni.

1. Klaus Doug­lass em­le­ge­tett köny­vét én is ér­té­kes­nek tar­tom, csak egyes té­te­le­it vi­ta­tom, el­fo­gad­ni nem tu­dom. Eze­ket rész­ben ő is csak át­vet­te – vé­le­mé­nyem sze­rint – kel­lő kri­ti­ka nél­kül.
2. Én sem gon­do­lom azt, hogy az éne­kes­köny­vet kő­be kel­le­ne vés­ni. Úgy is ír­tam, hogy csak az iden­ti­tá­sun­kat meg­ha­tá­ro­zó éne­ke­ket nem len­ne sza­bad so­ha ki­hagy­ni. „Me­rí­te­nék az új ma­gyar ťter­més­bőlŤ…” – ír­tam, te­hát nem vi­ta­tom azt, hogy idő­ről idő­re új éne­kek­re is szük­ség van. Azon­ban szá­mom­ra az, hogy „új ének”, nem je­len­ti azt, hogy az Új ének gyűj­te­mény­ből va­ló, sőt azt sem je­len­ti, hogy könnyű­ze­ne.
3. Az Új ének gyűj­te­ménnyel sem len­ne tu­laj­don­kép­pen sem­mi ba­jom, ha va­ló­ban úgy len­ne, aho­gyan Er­zsé­bet ír­ja: „Bib­lia­órák, hit­tan­órák, Ta­más-mi­sék, össze­jö­ve­te­lek ked­ves köny­ve…” Csak­hogy so­kan éne­kes­köny­vünk al­ter­na­tí­vá­já­nak te­kin­tik. Ezt már ve­szé­lyes­nek tar­tom, aho­gyan a ké­sőb­bi­ek­ben er­re még rá­mu­ta­tok.

Né­hány meg­jegy­zés, ki­egé­szí­tés a már ko­ráb­ban le­írt gon­do­la­ta­im­hoz:

1. Le­het, hogy nincs iga­zam, de úgy ér­zem, hogy Or­dass La­jos ide­jén tu­da­to­san azért nyúl­tak vissza a ha­gyo­mány­hoz (Lu­ther Már­ton ad­dig éne­kes­köny­vünk­ben nem sze­rep­lő éne­kei ré­sze­sül­tek előny­ben), mert úgy érez­ték, hogy az evan­gé­li­kus egy­ház bás­tyá­ját meg kell erő­sí­te­ni a kom­mu­niz­mus nyil­ván­va­ló tá­ma­dá­sa­i­val szem­ben (a kom­mu­nis­ták vég­ső so­ron meg akar­ták szün­tet­ni az egy­há­za­kat). Or­dass La­jos el­len­ál­ló volt.
2. Le­het, hogy nincs iga­zam, de úgy ér­zem, hogy Kál­dy Zol­tán ide­jé­ben az el­len­ál­lást fel­ad­ták, és po­li­ti­kai nyo­más ha­tá­sá­ra lett az új éne­kes­könyv olyan, ami­lyen.

A szer­kesz­tői mun­kát vég­zők va­ló­szí­nű­leg nem is vol­tak tisz­tá­ban az­zal, hogy mi­re hasz­nál­ják őket. A ha­gyo­mány­hoz li­be­rá­li­sab­ban kö­ze­lí­tet­tek egy olyan kor­ban, ami­kor a ha­ta­lom „a múl­tat vég­képp el­tö­röl­ni” igye­ke­zett (fi­a­ta­lab­bak ked­vé­ért meg­jegy­zem, hogy az In­ter­na­ci­o­ná­lé szö­ve­gé­ből idéz­tem). Az öku­me­né­re, kor­sze­rű­ség­re és sok­szí­nű­ség­re va­ló hi­vat­ko­zás­sal ki­szo­rí­tot­ták a ha­gyo­mány egy je­len­tős ré­szét, „fel­hí­gí­tot­ták” az éne­kes­köny­vet, mert a tör­té­ne­lem­ből tud­ták, hogy egy kö­zös­ség bom­lasz­tá­sá­nak egyik jól be­vált mód­sze­re a ha­gyo­má­nyok fel­szá­mo­lá­sa. Egyik-má­sik ének „ga­gyi” szín­vo­na­la is ezt lát­szik alá­tá­masz­ta­ni.

Úgy ér­zem, hogy azok, akik az Új ének gyűj­te­ményt az éne­kes­könyv al­ter­na­tí­vá­já­nak te­kin­tik, ezt a „hí­gí­tá­si” fo­lya­ma­tot foly­tat­ják (szán­dé­kos­sá­got per­sze nem té­te­le­zek fel ró­luk). Az egy­ház bás­tyá­ja ma is erő­sí­tés­re szo­rul. Nem Or­dass La­jo­sék pél­dá­ját kel­le­ne in­kább kö­vet­nünk?

Né­hány meg­jegy­zés most már Er­zsé­bet hoz­zá­szó­lá­sá­hoz.

1. Ezt ír­ja: „…ha va­la­kit ezek­kel a da­lok­kal Jé­zus­hoz tu­dunk ve­zet­ni, ak­kor ezek szent éne­kek…” Ezt nem vi­ta­tom (bár a szent szót itt nem ta­lá­lom a leg­meg­fe­le­lőbb­nek), azon­ban ezek­ről a da­lok­ról több­nyi­re nem ál­lít­hat­juk, hogy lu­the­rá­nus da­lok.

Pe­dig nem ele­gen­dő va­la­kit Jé­zus­hoz ve­zet­ni, vi­gyáz­ni kell ar­ra is, hogy ott is ma­rad­jon! En­nek leg­ál­ta­lá­no­sabb mód­ja az, hogy be­ve­zet­jük egy gyü­le­ke­zet kö­zös­sé­gé­be. A mi ese­tünk­ben ez ké­zen­fek­vő­en egy lu­the­rá­nus gyü­le­ke­zet. Ah­hoz, hogy va­la­ki ott­hon érez­ze ma­gát egy kö­zös­ség­ben, szük­sé­ges, hogy is­mer­je és sze­res­se an­nak ha­gyo­má­nya­it. Ta­más-mi­sék­ről ol­vas­tam olyan ta­pasz­ta­la­tot, hogy olyan fi­a­ta­lok, aki­ket a mi­se meg­érin­tett, ha­nyatt-hom­lok me­ne­kül­tek, ami­kor meg­is­mer­ték az „iga­zi” is­ten­tisz­te­le­te­ket. A rek­lám jó volt, de – mint több­nyi­re a rek­lá­mok – meg­té­vesz­tő. Ha az­tán ezek a fi­a­ta­lok ké­sőbb eset­leg egy má­sik egy­ház­ban ta­lál­ják meg a he­lyü­ket, ak­kor egyik sze­mem ne­vet, a má­sik vi­szont sír…

1. Er­zsé­bet nem ír­ja, hogy pon­to­san ho­gyan kép­ze­li el a „gi­tá­ros éne­kek” be­ve­ze­té­sét az is­ten­tisz­te­le­te­ken. Ezen­túl a gyü­le­ke­ze­tek­nek nem­csak lel­kész­re és or­go­nis­tá­ra, ha­nem gi­tá­ros­ra is szük­sé­gük lesz? Két ze­nész egy is­ten­tisz­te­le­ten olyan, mint két du­dás egy csár­dá­ban, kü­lö­nö­sen ak­kor, ha két el­té­rő ze­nei irány­zat kép­vi­se­lői.
2. Sze­rin­tem a gyü­le­ke­ze­ti éne­ket ép­pen az kü­lön­böz­te­ti meg az al­kal­mi (bib­lia­órai stb.) éne­kek­től, hogy bár tö­rek­szünk a mi­nél szebb elő­adás­ra (mert Is­ten­hez csak a tö­ké­le­tes mél­tó), nem fel­tét­le­nül szük­sé­ges az, hogy ma­ga­mat vagy a kör­nye­ze­te­met gyö­nyör­köd­tes­sem, csak az, hogy őszin­tén, szív­ből éne­kel­jek. Más sza­vak­kal: még ak­kor is éne­kel­he­tek, ha tu­da­tá­ban va­gyok an­nak, hogy min­den erő­fe­szí­té­sem el­le­né­re sem va­gyok ké­pes gyö­nyör­köd­tet­ni.
3. Nem vi­tat­ha­tó, hogy szent ének (ugyan­úgy, aho­gyan Er­zsé­bet ér­tet­te) egy ih­le­tett Ave Ma­ria, vagy szent mű egy ih­le­tett Sta­bat Ma­ter, és ezek is ve­zet­het­nek em­be­re­ket Jé­zus­hoz. De ha eze­ket az em­be­re­ket ez a ze­ne ra­gad­ta meg, ak­kor va­ló­szí­nű­leg in­kább a ka­to­li­kus egy­ház­ban fog­ják ott­hon érez­ni ma­gu­kat. Ez nem baj, elő­for­dul­hat for­dít­va is (Za­lán­fy Ala­dár or­go­na­mű­vész Bach ze­né­jé­nek ha­tá­sá­ra tért át az evan­gé­li­kus hit­re), azon­ban meg­en­ged­he­tünk ma­gunk­nak annyi val­lá­si so­vi­niz­must, hogy el­ső­sor­ban az evan­gé­li­kus egy­ház hí­ve­i­nek szá­mát pró­bál­juk meg gya­ra­pí­ta­ni, és sa­ját gyü­le­ke­ze­tünk­ben több esé­lyünk van ar­ra, hogy párt­fo­gol­tunk mel­lett le­hes­sünk, ha szük­sé­ge van ránk.

Más­részt azon­ban, ha tu­da­to­san va­gyunk lu­the­rá­nu­sok, ak­kor büsz­kék va­gyunk az ér­té­ke­ink­re is, és büsz­kén pró­bál­juk má­sok­kal meg­sze­ret­tet­ni őket. Egy­szer a fod­rász­nál egy ven­dég el­mond­ta (a té­vé köz­ben sport­mű­sort su­gár­zott), hogy mennyi­re szé­gyen­ke­zik, ami­kor sport­ese­mé­nye­ken fel­hang­zik a ma­gyar him­nusz. Sze­rin­te vi­dá­mabb, rocko­­sabb ze­né­re új him­nuszt kel­le­ne írat­ni. Na­gyon el­szo­mo­rí­tott.

1. A Wass Al­bert-vers­sel kap­cso­lat­ban elő­re kell bo­csá­ta­nom, hogy nem vet­tem a fá­rad­sá­got, hogy az éne­ket meg­is­mer­jem (időm saj­nos nem en­ged­te). Év­ti­ze­dek óta di­vat azon­ban ma­ra­dan­dó ér­té­kű köl­te­mé­nyek meg­ze­né­sí­té­se (Vi­tai Il­di­kó, Ka­lá­ka, Sebő-együt­tes stb.). A meg­ze­né­sí­tett vál­to­zat saj­nos nem lesz min­dig au­to­ma­ti­ku­san ma­ra­dan­dó ér­ték. A mi ese­tünk­ben pe­dig nem kér­he­tő szá­mon a köl­tő­kön az, ha ver­se­ik­nek nincs lu­the­rá­nus jel­le­ge, kü­lö­nö­sen ak­kor nem, ha ők ma­guk sem lu­the­rá­nu­sok (Wass Al­bert­ről úgy tu­dom, hogy re­for­má­tus volt). Fi­a­tal­ja­ink evan­gé­li­kus iden­ti­tás­tu­da­tát nem ár­ta­na erő­sí­te­ni, és ezért nem ál­ta­lá­ban szent éne­ke­ket, ha­nem le­he­tő­leg lu­the­rá­nus éne­ke­ket kel­le­ne ta­ní­ta­ni ne­kik.
2. Nem vi­ta­tom, hogy Er­zsé­bet­nek iga­za van, ami­kor úgy lát­ja, hogy vé­le­mé­nye­met az élet­ko­rom és ze­nei íz­lé­sem is mo­ti­vál­ja, de meg­pró­bál­tam eze­ken túl­ten­ni ma­gam, és ta­lán si­ke­rült is né­hány va­ló­ban ob­jek­tív ér­vet ta­lál­nom.

He­ré­nyi Ist­ván