Evangélikusok

Is­ten­tisz­te­let-köz­ve­tí­tés a rádióban

– Hol is lak­tok? – kér­de­zik ré­gen lá­tott is­me­rő­sök.

– Ta­bon – fe­le­lem.

– Hm… és az mer­re is van?

– A Du­nán­tú­lon, Sió­fok­tól har­minc ki­lo­mé­ter­re.

Vá­la­szom nyo­mán jól hall­ha­tó a só­vár­gó só­haj s a ki nem mon­dott „de jó nek­tek!”

Va­ló igaz: sze­re­tünk itt él­ni. Im­már hét éve szív­hat­juk a so­mo­gyi er­dők tisz­ta le­ve­gő­jét, él­vez­het­jük a vi­dé­ki csend nyu­gal­mát, ne­vel­het­jük bé­kén fi­a­in­kat. Sze­re­tet­tel­jes tót le­szár­ma­zot­tak, sváb föld­mű­ve­sek, se­gí­tő­kész ma­gya­rok kö­zött.

Még­is, a ta­bi kör­kép ez­zel még nem tel­jes. A ter­mé­sze­ti szép­sé­gek­re ke­ve­sen cso­dál­koz­nak rá a hely­be­li­ek kö­zül. A kis­tér­ség­ben át­la­go­san húsz szá­za­lék fe­let­ti a mun­ka­nél­kü­li­ség, több kis fa­lu­ban meg­ha­lad­ja az öt­ven szá­za­lé­kot. A mun­ká­ban ál­lók leg­na­gyobb ré­sze csak mi­ni­mál­bért ke­res. A fi­a­ta­lok, ha ta­nul­nak, szin­te biz­tos, hogy va­la­mely nagy­vá­ros­ban ra­gad­nak – vagy kül­föld­re men­nek.

A ko­ráb­bi há­rom anya­gyü­le­ke­zet he­lyén most hét gyü­le­ke­zet össze­fo­gá­sa kell ah­hoz, hogy egy élet­ké­pes le­gyen. Rend­sze­res is­ten­tisz­te­le­tet hét he­lyen tar­tunk, mely­ből öt zsák­te­le­pü­lés. Ta­bon, a kis­tér­ség köz­pont­já­ban négy­ezer-öt­száz fő él, kö­zü­lük min­den ti­ze­dik evan­gé­li­kus. Még­is alig van es­kü­vő és ke­resz­te­lés. Be­vett szo­kás lett az együtt­élés, amely sok­szor még ad­dig sem tart, mint egy elő­fi­ze­té­ses te­le­fon hű­ség­nyi­lat­ko­za­ta. A kis­is­ko­lá­sok fe­le cson­ka csa­lád­ban él. So­mogy­dö­röcs­kén, Tor­va­jon és Lul­lán már is­ko­la sincs. A hat fa­lu egyi­ké­ben sincs gyógy­szer­tár, or­vos is csak he­ti né­hány órá­ra jár ki. A pos­ták be­zár­tak. Csak a kocs­mák tar­ják ma­gu­kat – me­lyek lá­to­ga­tott­sá­ga sok­szo­ro­sa a temp­lomé­nak.

Egy­szó­val: nagy a baj! Fő­leg a fe­jek­ben és a lel­kek mé­lyén.

Gyó­gyu­lás­ra len­ne szük­sé­günk. Ám ezt alig­ha vár­hat­juk más­tól, mint aki­ről au­gusz­tus 8-án, a rá­di­ós is­ten­tisz­te­le­ten is hall­ha­tunk. De va­jon fel­is­mer­jük-e, hogy ki­től vár­ha­tunk se­gít­sé­get? Mi­kor lát­juk be vég­re, hogy nem tes­tünk egész­sé­ge a leg­fon­to­sabb? S ha meg­vál­tó Urunk­nak még er­re is van gond­ja, nem kel­le­ne-e fel­ke­res­nünk őt új­ra, mint az a va­kon szü­le­tett tet­te, hogy kö­szö­ne­tet mond­junk, és ál­dást kér­jünk?

Ki­csiny te­le­pü­lé­sek ma­rok­nyi gyü­le­ke­ze­te sze­ret­ne éne­ké­vel, imád­sá­gá­val rá­éb­resz­te­ni au­gusz­tus 8-án so­ka­kat, hogy még a leg­ki­lá­tás­ta­la­nabb hely­ze­tek­ben is van ki­út és meg­ol­dás – ám ez sen­ki más­tól nem re­mél­he­tő, egye­dül a mi fel­tá­madt, ke­gyel­mes Krisz­tu­sunk­tól.

Szi­ge­thy Szi­lárd lel­kész