A hét témája

A hé­ten ért vé­get a Lu­the­rá­nus Vi­lág­szö­vet­ség (LVSZ) stutt­gar­ti nagy­gyű­lé­se. A vi­lág több mint het­ven­mil­lió evan­gé­li­ku­sá­nak kép­vi­se­le­té­ben el­ső­sor­ban imád­ko­zó kö­zös­ség­ként vol­tunk együtt július 20. és 27. között a re­for­má­ció ha­zá­já­ban. A ta­lál­ko­zó mot­tó­já­ul a Mi­atyánk­nak ez a mon­da­ta szol­gált: „Min­den­na­pi ke­nye­rün­ket add meg ne­künk ma”.

A sok­szí­nű is­ten­tisz­te­le­te­ken azok az ó- és új­szö­vet­sé­gi tör­té­ne­tek ele­ve­ned­tek meg, ame­lyek éhe­zés­ről és gon­dos­ko­dás­ról, nél­kü­lö­zés­ről és gond­vi­se­lés­ről szól­nak. El­csen­de­se­dés­nek alig­ha le­het­ne hív­ni eze­ket a reg­ge­li és es­ti al­kal­ma­kat, hi­szen mind­vé­gig erő­tel­jes ének­lés és a bib­li­ai el­be­szé­lé­sek dra­ma­ti­zá­lá­sa jel­le­mez­te őket.

Va­la­ki a ta­lál­ko­zó szív­ve­ré­sé­nek ne­vez­te az is­ten­tisz­te­le­ti kö­zös­sé­get. Min­den nem­zet­kö­zi egy­há­zi ren­dez­vény egyik leg­kü­lön­le­ge­sebb ré­sze, ami­kor ki-ki a ma­ga anya­nyel­vén mond­ja a Mi­atyán­kot. Lát­szó­lag olyan, mint a bá­be­li zűr­za­var, va­ló­já­ban a pün­kös­di cso­da al­kal­mai ezek.

Lu­ther Már­ton sze­rint a min­den­na­pi ke­nyér­nek egé­szen szé­les je­len­té­se van. Mind­az ide­so­rol­ha­tó, ami az élet fenn­tar­tá­sá­hoz és táp­lá­lá­sá­hoz kell, mint pél­dá­ul „étel, ital, ru­há­zat, láb­be­li, ház, szán­tó­föld […], de­rék há­zas­társ, de­rék gyer­me­kek, be­csü­le­tes ház­nép, tisz­tes­sé­ges fel­sőbb­ség, jó kor­mány­zat, jó idő­já­rás, köz­rend, be­csü­let, jó ba­rá­tok, meg­bíz­ha­tó szom­szé­dok és ezek­hez ha­son­lók”.

A re­for­má­tor ál­tal írt Kis ká­té­nak ez a fel­so­ro­lá­sa már­is mu­tat­ja, hogy Is­ten igé­jét bát­ran le­het al­kal­maz­ni sa­ját hely­ze­tünk­re, a ma­gunk ko­rá­ra. Ez az úgy­ne­ve­zett kon­tex­tu­a­li­tás mind­vé­gig jel­lem­ző volt a stutt­gar­ti evan­gé­li­kus vi­lág­ta­lál­ko­zó­ra. Né­mi kri­ti­kát annyi­ban le­het meg­fo­gal­maz­ni, hogy az em­lí­tett „kon­tex­tus” oly­kor mint­ha fe­lül­ír­ta vol­na a „tex­tust”: a bib­li­ai szö­ve­gek mé­lyebb elem­zé­sé­re ke­vés­bé ke­rült sor. (Ki­vé­tel volt ez alól, ami­kor a bib­lia­ta­nul­mányt az egyik ma­gyar részt­ve­vő, Wag­ner­né Ba­li­cza Klá­ra tar­tot­ta. Ő egyéb­ként az el­múlt cik­lus­ban az LVSZ pres­bi­té­ri­u­má­nak szá­mí­tó ta­nács tag­ja volt. A tes­tü­let mel­lett pe­dig Gáncs Pé­ter püs­pök ta­nács­adó­ként mű­kö­dött.)

Az „itt és most” hely­ze­té­hez ké­pest ugyan­ak­kor sa­já­tos örök­ér­vé­nyű­sé­get je­len­tett az evan­gé­li­kus vi­lág­ta­lál­ko­zón na­pon­ként át­élt úr­va­cso­rai kö­zös­ség. Az ol­tá­ri szent­ség „min­den­na­pi ke­nyér­ré” vált. A ven­dég­elő­adó­ként je­len le­vő can­ter­buryi ér­sek sze­rint a ke­resz­tény em­ber egye­ne­sen ho­mo eu­cha­ris­ti­cus, aki az úr­va­cso­ra cso­dá­já­ban át­él­he­ti a bűn­bo­csá­nat és az új­já­szü­le­tés örö­mét. Azt már csak ma­gam te­szem szép csend­ben hoz­zá: bár­csak el­jön­ne már az idő, hogy az evan­gé­li­ku­sok nem­csak a re­for­má­tu­sok­kal, az ang­li­ká­nok­kal és ki­sebb egy­há­zak­kal, ha­nem a ka­to­li­ku­sok­kal is egyek le­het­né­nek az úr­va­cso­ra kö­zös­sé­gé­ben! Szá­mos ve­gyes há­zas­ság­ban élő há­zas­társ vár­ja már ezt az al­kal­mat.

Imád­ko­zó nagy­gyű­lés volt a stutt­gar­ti annyi­ban is, hogy dön­té­se­in­ket még a ple­ná­ris te­rem­ben is gyak­ran imád­ság előz­te meg. A men­no­ni­ták meg­kö­ve­té­sét, a ve­lük va­ló ki­en­gesz­te­lő­dést a le­ve­ze­tő el­nök, Mark Han­son püs­pök – sok kül­dött­höz ha­son­ló­an – tér­den áll­va sza­vaz­ta meg.

De tér­jünk vissza a min­den­na­pi ke­nyér­hez. A stutt­gar­ti ta­lál­ko­zón az is ki­de­rült, hogy az evan­gé­li­kus vi­lág­szer­ve­zet mi­lyen so­kat tesz a vi­lág­ban ta­pasz­tal­ha­tó éhe­zés és meg­annyi nyo­mo­rú­ság el­len. Ha­i­ti­tól kezd­ve Szu­dá­non ke­resz­tül Szo­má­li­á­ig szá­mos te­rü­le­ten fá­ra­doz­nak az ín­ség eny­hí­té­sén. Óri­ási je­len­tő­sé­gük van ezek­nek a se­gé­lye­zé­sek­nek és fej­lesz­té­sek­nek, és te­het­sé­günk sze­rint tá­mo­gat­nunk is kell őket.

Ne­künk azon­ban sa­ját or­szá­gunk és tér­sé­günk gond­ja­i­val is szem­be­sül­nünk kell. En­nek je­gyé­ben sür­get­te hoz­zá­szó­lá­sá­ban a ro­mák kö­zöt­ti mun­kánk nem­zet­kö­zi egy­há­zi tá­mo­ga­tá­sát az egyik ple­ná­ris ülé­sen Pán­gyánsz­ky Ág­nes lel­kész. Mert se­gí­te­nünk kell tá­vo­li föld­ré­szek la­kó­it, de a köz­vet­le­nül mel­let­tünk élők­ről sem fe­led­kez­he­tünk meg. Aho­gyan a frap­páns mon­dás is tart­ja: „Gon­dol­kozz glo­bá­li­san, cse­le­kedj lo­ká­li­san.”

En­nek je­gyé­ben az egyik ple­ná­ris fó­ru­mon („open he­a­ring”) egy­há­zunk úgy­ne­ve­zett „ke­men­ce­prog­ram­ját” mu­tat­ta be Ka­lit Esz­ter lel­kész­je­lölt. Ar­ról az evan­gé­li­kus lel­kész­nő­ről szólt, aki a Nóg­rád me­gyei Bá­tony­te­re­nye és Szú­pa­tak sok­szo­ro­san hát­rá­nyos hely­ze­tű gyer­me­ke­it se­gí­ti. Fel­is­mer­te azt a po­fon­egy­sze­rű igaz­sá­got, hogy az éhes gye­rek nem tud ta­nul­ni. Ezért az­tán a hit­tan­órák­ra min­dig két ki­ló ke­nyér­rel és bő­sé­ges adag­ fel­vá­got­tal megy. Előbb meg­ete­ti őket, az­tán szól ne­kik Jé­zus­ról. És hogy mind­ez még gör­dü­lé­ke­nyeb­ben men­jen, Szú­pa­ta­kon, a gyü­le­ke­ze­ti ház­nál most ke­men­cét épí­te­nek. Sok éhes csa­lád asz­ta­lá­ra ke­rül­het majd az ott sü­tött ke­nyér.

Akik pe­dig meg­ta­pasz­tal­ják, hogy az egy­ház tö­rő­dik ve­lük, azok ta­lán imád­koz­ni is meg­ta­nul­nak. Hit­tel ké­rik majd: „…min­den­na­pi ke­nye­rün­ket add meg ne­künk ma…”, és jó szív­vel mond­ják a Mi­atyánk töb­bi ké­ré­sét is.

Ta­lán ilyen ese­tek kap­csol­ják egy­be és te­szik iga­zán kö­zös­sé­ggé a vi­lág evan­gé­li­kus­sá­gát.

Fabiny Tamás