A vasárnap igéje

SZENT­HÁ­ROM­SÁG ÜN­NE­PE UTÁN 10. VA­SÁR­NAP – Jn 9,24–38

Jé­zus­sal le­het­sé­ges a gyó­gyu­lás! En­nek a tör­té­net­nek ez az üze­ne­te szá­munk­ra: még a leg­nyo­mo­rú­sá­go­sabb be­teg, az­az a va­kon szü­le­tett em­ber szá­má­ra is Jé­zus­sal le­het­sé­ges a gyó­gyu­lás.

Igaz ez a va­kon szü­le­tés tes­ti ér­tel­mé­ben, úgy, hogy va­la­ki­nek Jé­zus meg­nyit­ja a sze­mét, de igaz lel­ki ér­te­lem­ben is: Jé­zus lá­tást ad a lel­ki­leg va­kok­nak. Ek­kor vá­lik mind­nyá­jun­kat érin­tő, iga­zi öröm­hír­ré ez az üze­net, hogy Jé­zus­sal nem csu­pán a nyo­mo­rú­sá­gos tes­ti, ha­nem a még ki­lá­tás­ta­la­nabb lel­ki vak­ság­ból is le­het­sé­ges szá­munk­ra a gyó­gyu­lás.

A va­kon szü­le­tett em­ber Jé­zus­sal va­ló ta­lál­ko­zá­sá­ig úgy él­te az éle­tét, hogy nem is tud­ta, mit je­lent az, hogy ő vak. Va­kon szü­le­tett, de im­már fel­nőtt fér­fi: úgy telt el a gyer­mek- és if­jú­ko­ra, hogy iga­zá­ból nem is tud­ta, mit je­lent lát­ni. Fo­gal­ma sem volt ar­ról, mi az a ké­pes­ség, amely­nek hí­já­val van, amely­ről kö­rü­löt­te az em­be­rek mint lá­tás­ról be­szél­nek.

Ha va­la­ki lá­tó­ként bal­eset vagy be­teg­ség mi­att ve­szí­ti el sze­me vi­lá­gát, an­nak leg­alább meg­ma­rad a lá­tás em­lé­ke. An­nak van fo­gal­ma ar­ról, mi­lyen az őt kö­rül­ve­vő vi­lág ké­pe, tud­ja, mi a kü­lönb­ség nap­pal és éj­sza­ka kö­zött, is­me­ri a szí­ne­ket, a for­má­kat, em­lék­szik sze­ret­te­i­nek, ré­gi is­me­rő­se­i­nek az arc­vo­ná­sa­i­ra.

De ez a va­kon szü­le­tett egy olyan vi­lág­ban élt, amely­ben nem le­he­tett ta­pasz­ta­la­ta ar­ról, mit je­lent lá­tó­nak lenni. Eh­hez Jé­zus­sal kel­lett ta­lál­koz­nia, aki meg­nyi­tot­ta tes­ti sze­me­it. Ek­kor cso­dál­koz­ha­tott rá elő­ször a kör­nye­ze­té­re: a szí­nek­re, az em­be­rek ar­cá­ra, a temp­lom­ra, amely­nek ka­pu­já­ban kol­dul­ni szo­kott, a fény­re, a vi­lá­gos­ság­ra, ame­lyet ed­dig nem ér­zé­kelt.

Ez az em­ber azon­ban nem­csak tes­ti lá­tást ka­pott Jé­zus­tól, ha­nem lel­ki sze­mei is fel­nyíl­tak. E nél­kül tes­ti­leg lá­tón, de lel­ki­leg va­kon bo­tor­kált vol­na to­vább élet­út­ján. Ő azon­ban át­él­te azt a cso­dát, hogy Jé­zus­sal tes­ti-lel­ki ér­te­lem­ben meg­vál­to­zott az éle­te. És ezt a fa­ri­ze­u­sok bo­nyo­lult teo­ló­gi­ai kér­dé­sé­re fe­lel­ve na­gyon egy­sze­rű sza­vak­kal így mond­ta el: „Egyet tu­dok: bár vak vol­tam, most lá­tok.” Jé­zust nem­csak tes­ti sze­mé­vel lát­ta már, ha­nem lel­ki sze­mé­vel, hi­té­vel is ér­zé­kel­te, amit az­után ne­ki sze­mé­lye­sen így val­lott meg: „Hi­szek, Uram.” És le­bo­rul­va imád­ta Jé­zust, sze­mé­nek meg­nyi­tó­ját, lá­tá­sá­nak meg­adó­ját.

Lel­ki ér­te­lem­ben mind­nyá­junk­ra igaz mind­az, ami a va­kon szü­le­tett em­ber ál­la­po­tát je­len­ti. Hi­szen mi, ép szem­mel, ép tes­ti lá­tás­sal szü­le­tett em­be­rek, lel­ki ér­te­lem­ben mind­nyá­jan, ki­vé­tel nél­kül va­kon szü­le­tünk, és így él­jük éle­tün­ket. Az Ádám­tól örö­költ fo­gya­té­kos­ság, a bűn, vak­ká tesz min­ket az iga­zi vi­lá­gos­ság­nak az ér­zé­ke­lé­sé­re, lá­tá­sá­ra.

Pe­dig az meg­je­lent, el­jött és fel­ra­gyo­gott eb­ben a vi­lág­ban Jé­zus Krisz­tus­ban, hogy min­den em­bert meg­vi­lá­go­sít­son (Jn 1,9). Tes­ti sze­me­ink szá­má­ra lát­ha­tat­lan Jé­zus je­len­lé­te eb­ben a vi­lág­ban, még­is ér­zé­kel­het­jük őt hi­tünk­kel, mi­u­tán meg­nyi­tot­ta lel­ki sze­me­in­ket. Ve­le ta­lál­koz­va meg­vál­to­zik az éle­tünk az ő lá­tá­sá­ra – aho­gyan en­nek a vak­nak is.

Az ő élet­vál­to­zá­sa lát­vá­nyos volt, hi­szen tes­ti vak­ság­ból lá­tó­vá lett, és Jé­zust nem is­me­rő, lel­ki­leg vi­lág­ta­lan­ból Jé­zus­ról bi­zony­sá­got te­vő, vi­lá­gos­sá­got ka­pott hí­vő­vé lett. Még nem so­kat tu­dott Jé­zus­ról ah­hoz, hogy val­lást te­gyen ró­la, még­is a leg­szebb bi­zony­ság­té­telt mond­ta, ami­kor ar­ról szólt, amit Jé­zus ve­le cse­le­ke­dett.

Jé­zus ál­tal meg­gyó­gyí­tott­ként ne­künk is ezt kell el­mon­da­nunk, hogy mi­lyen volt az éle­tünk Jé­zus nél­kül és mi­lyen­né lett ve­le: „Bár vak vol­tam, most lá­tok.” Jé­zus nél­kül a bűn vak­sá­gá­ban, sö­tét­be zár­tan, ki­lá­tás­ta­la­nul él­tem, tő­le bűn­bo­csá­na­tot kap­va vi­lá­gos­ság­ra ju­tot­tam, ér­tel­met ka­pott az éle­tem. Jé­zus meg­nyi­tot­ta a sze­me­met, s ez­után az ál­ta­la ka­pott lá­tás­sal el tu­dok iga­zod­ni eb­ben a vi­lág­ban. Tisz­tán meg­lá­tom a go­nosz szán­dé­kot, he­lye­sen lá­tok er­köl­csi kér­dé­sek­ben, nem csap­hat be sem­mi­lyen ár­tó ha­tal­mas­ság. Nem tud­nak fél­re­ve­zet­ni, ki­hasz­nál­ni, élet­el­le­nes pro­pa­gan­dá­val meg­té­vesz­te­ni. A bűnt bűn­nek lá­tom el­ső­sor­ban a ma­gam éle­té­ben, és tu­dom, hogy ha azt meg­vall­va Jé­zus bűn­bo­csá­tó sze­re­te­té­hez me­ne­kü­lök, ak­kor ő új­ra és új­ra meg­ment en­gem. Hi­tem­mel be­lé ka­pasz­ko­dom, aki ígé­re­te sze­rint ve­lem van min­den na­po­mon a vi­lág vé­ge­ze­té­ig.

Ve­lünk van ad­dig a na­pig, ami­kor szá­munk­ra va­ló­ban lá­tás­sá lesz a hit. Ad­dig igaz az, hogy „hit­ben já­runk, nem lá­tás­ban” (2Kor 5,7), és „most tü­kör ál­tal ho­má­lyo­san lá­tunk, ak­kor pe­dig szín­ről szín­re” (1Kor 13,12). De már most Jé­zus­sal jár­va, az ő sza­vá­ra hall­gat­va, az ő ve­ze­té­sé­re bíz­va ma­gun­kat, az ő tes­te és vé­re vé­te­le ál­tal ve­le tel­jes kö­zös­ség­ben meg­érez­het­jük a mennyei öröm elő­í­zét.

Ez az a lá­tás, amely csak azok­nak ada­tik, akik­nek lel­ki sze­mét Jé­zus nyi­tot­ta meg. Ők azok, akik bol­do­gan ki­ál­ta­nak fel a ve­le va­ló gyó­gyí­tó ta­lál­ko­zás után: „Bár vak vol­tam, most lá­tok.” És ők azok, akik ami­kor tes­ti­leg is át­men­nek a ha­lál­ból az élet­be, bol­do­gan ta­pasz­tal­ják meg, mit je­lent Jé­zust lát­ni szín­ről szín­re és eb­ben a lá­tás­ban él­ni örök­re.

Ta­másy Ta­más