E heti Luther-idézet

„Elő­ször is azt mond­tam, hogy még két­fé­le gyó­nás van azon a gyó­ná­son kí­vül, amely­ről itt be­szé­lünk. Eze­ket he­lye­seb­ben min­den ke­resz­tyén ál­ta­lá­nos bűn­val­lá­sá­nak le­het­ne ne­vez­ni, mert ezek­nél egy­ma­gunk­ban gyó­nunk, és ké­rünk: bo­csá­na­tot ma­gá­tól Is­ten­től vagy fe­le­ba­rá­tunk­tól. A Mi­atyánk­ban is meg­van ez a ket­tő, ami­kor ezt mond­juk: ťBo­csásd meg a mi vét­ke­in­ket, mi­kép­pen mi is meg­bo­csá­tunk az el­le­nünk vét­ke­zők­nek.Ť Sőt az egész Mi­atyánk sem más, mint ilyen gyó­nás. Nem azt je­len­ti-e a mi imád­ko­zá­sunk, hogy meg­vall­juk azt, ami hi­ány­zik be­lő­lünk, vagy ami­ben nem tel­je­sí­tet­tük kö­te­les­sé­gün­ket, és hogy kö­nyör­günk ke­gye­le­mért és vi­dám lel­ki­is­me­re­tért? Szün­te­le­nül kö­te­le­sek és kény­te­le­nek va­gyunk így gyón­ni, amíg csak élünk. Mert az a ke­resz­tyén élet, hogy bű­nös­nek tud­juk ma­gun­kat, és ke­gyel­met ké­rünk.”

Luther Márton: Nagy káté (Prőhle Károly fordítása)