Keresztény szemmel

A so­kak­nak csak a sza­bad­ság ide­jét je­len­tő nyá­ri idő­szak az egy­ház leg­szebb ün­ne­pe­it, a lel­kész­szen­te­lé­se­ket is je­len­ti. Ez ad most al­kal­mat, hogy a lel­ké­szi szol­gá­lat­ról né­hány gon­do­la­tot meg­fo­gal­maz­zunk.

A Szent­írás vir­rasz­tók­nak, őr­ál­lók­nak is ne­ve­zi Is­ten el­hí­vott em­be­re­it. Őr­ál­ló­vá azon­ban nem ma­gá­tól lesz az em­ber. Az­zá csak Is­ten hí­vá­sa, a tő­le ka­pott meg­bí­za­tás, a man­dá­tum és a be­töl­té­sé­hez ka­pott lel­ki aján­dé­kok – a ka­riz­mák – tesz­nek. Ahogy Ezé­ki­el pró­fé­ta köny­vé­ben ol­vas­suk: „Em­ber­fia! Őr­ál­ló­vá tet­te­lek Iz­rá­el há­zá­ban. Ha igét hal­lasz tő­lem, fi­gyel­mez­tesd őket az én ne­vem­ben!” (Ez 3,17)

Az ön­je­lölt ál­pró­fé­ták, a fon­tos­ko­dó nép­bol­do­gí­tók előbb vagy utóbb min­dig le­lep­le­ződ­nek (akár így, akár úgy tör­té­nik, jaj ne­kik!). Aki­ket azon­ban Is­ten ál­dott meg, aján­dé­ko­zott meg en­nek a szol­gá­lat­nak a ke­reszt­jé­vel és gyö­nyö­rű­sé­ges igá­já­val, azok­nak sza­va év­ez­re­dek tá­vo­lá­ból és test­kö­zel­ből is hi­te­les. Az ilye­nek min­dig tud­ják az örök igaz­sá­gú böl­cses­sé­get: Te­neo qu­ia te­ne­or (tar­tok, mert en­gem is tar­ta­nak) – és min­den kö­rül­mé­nyek kö­zött tart­ják is ma­gu­kat hoz­zá. Is­me­rik, be­lül­ről is­me­rik a nagy tit­kot: őr­ál­ló­nak nem szü­le­tik az em­ber, az­zá csak Is­ten for­mál­hat – oly­kor vil­lám­csa­pás­sze­rű el­hí­vás­ban, más­kor meg ta­lán hosszú évek, év­ti­ze­dek ér­le­lő ván­dor­út­ja­in.

De hát mond­hat­ja-e az agyag a fa­ze­kas­nak, ho­gyan és mi­lyen­né for­mál­ja, ala­kít­sa? Az Is­ten szent­sé­gét meg­ren­dí­tő lá­to­más­ban át­élt Ézsa­i­ás, az el­hí­vá­sa el­len fi­a­tal­sá­gá­val vé­de­ke­ző Je­re­mi­ás, a cso­dá­la­tos hal­fo­gás lát­tán meg­szé­gye­nü­lő Pé­ter és a Da­masz­kusz ka­pu­já­nál ül­dö­ző­ből apos­tol­lá sze­lí­dí­tett Pál tör­té­ne­te – hogy a cet gyo­mor­sa­vá­ban meg­ér­lelt Jó­nás pél­dá­zat­tör­té­ne­tét már ne is em­lít­sük – csak né­hány pél­da ar­ra, hogy az Úr min­dig meg­ta­lál­ja a meg­fe­le­lő utat és mó­dot a ki­sze­mel­tek szí­vé­hez.

S jaj an­nak, aki ha hív­ják, nem moz­dul; de an­nak is, aki azt ál­lít­ja, hív­ták, pe­dig sen­ki nem szólt hoz­zá! Mert min­den a Meg­bí­zón mú­lik. S ha hang­zott a hí­vás, nem le­het nem men­ni, nem szól­ni. Mert a cson­tok­ba re­kesz­tett tűz nem csak Je­re­mi­ást űz­te, haj­tot­ta: nem rejt­he­ti szí­ve mé­lyé­re a fel­is­mert, fent­ről ka­pott igaz­sá­got, az üze­ne­tet el kell mon­da­ni, vi­lág­gá kell ki­ál­ta­ni min­den­áron! S nem csak Pál apos­tol vall­hat­ta: jaj ne­kem, ha nem hir­de­tem! Az anya­szent­egy­ház két­ezer éves tör­té­ne­té­ben így van ez mind a mai na­pig.

A hű­sé­ge­sen – a Kül­dő pa­ran­csa sze­rint be­töl­tött – őr­ál­lói szol­gá­lat ugyan nem min­dig „si­ke­res”, de min­dig lé­lek­men­tő. Megint csak az egyik lo­cus clas­si­cus­ra, Ezé­ki­el pró­fé­ta meg­bí­zá­sá­ra kell gon­dol­nunk. A fent már idé­zett mon­dat után így foly­ta­tó­dik a szol­gá­lat­ve­zény­lés: „Ha azt mon­dom a bű­nös­nek, hogy meg kell hal­nia, és te őt nem fi­gyel­mez­te­ted, és nem szólsz ne­ki, fi­gyel­mez­tet­ve a bű­nöst, hogy ne jár­jon bű­nös úton, és így élet­ben ma­rad­jon: ak­kor az a bű­nös meg­hal ugyan bű­ne mi­att, de a vé­rét tő­led ké­rem szá­mon. De ha te fi­gyel­mez­te­ted a bű­nöst, és ő nem tér meg bű­né­ből és bű­nös út­já­ról, ak­kor az a bű­nös meg­hal a bű­ne mi­att, de te meg­men­ted a lel­ke­det. – Ha az igaz le­tér az igaz út­ról, és go­nosz­sá­got kö­vet el, ak­kor én bu­ká­sát oko­zom, és ő meg fog hal­ni. Ha nem fi­gyel­mez­te­ted őt, ak­kor meg­hal ugyan vét­ke mi­att, és em­lé­ke sem ma­rad meg igaz tet­te­i­nek, ame­lye­ket vég­hez­vitt, de a vé­rét tő­led ké­rem szá­mon. Ha vi­szont fi­gyel­mez­te­ted az iga­zat, hogy ne vét­kez­zék töb­bé az igaz, és ő nem vét­ke­zik, ak­kor élet­ben ma­rad, mert en­ge­dett a fi­gyel­mez­te­tés­nek, és te is meg­men­ted a lel­ke­det.”

Ha mint gyó­nó­tü­kör­ben ma­ga­mat, ha­zai és eu­ró­pai ke­resz­tény­sé­gün­ket vizs­gá­lom ezek­ben az igék­ben, össze­szo­rul a szí­vem, sok-sok mu­lasz­tás ter­he ne­he­ze­dik rám. Mond­ha­tunk-e mást, mint mea ma­xi­ma cul­pát? Nem va­gyunk-e ma­gunk is tet­tes­tár­sak ab­ban, hogy ko­rai lel­ki öz­vegy­ség­re jut­nak kor­tár­sa­ink, azok, aki­ket Is­ten őr­ál­lói szol­gá­la­tunk­ra bí­zott? Mert ahogy Ki­er­ke­ga­ard mond­ta, bi­zony igaz: „Aki a kor­szel­lem­mel há­za­so­dik, ha­mar meg­öz­ve­gyül.” Nem let­tünk-e a ránk bí­zot­tak üd­vös­sé­gé­nek szol­gá­i­ból a kor­szel­lem­től meg­szé­dül­tek elv­te­len – őr­ál­lói el­hí­va­tá­sunk­hoz hűt­len – ki­szol­gá­ló­i­vá? Szol­gá­lók­ból szol­gál­ta­tók­ká? Vi­gyáz­zunk! Nem a – leg­több­ször hi­á­ba – só­vár­gott si­ker, ha­nem a man­dá­tum­hoz va­ló hű­ség az őr­ál­lók szol­gá­la­tá­nak egyet­len he­lyes mér­té­ke.

Bár gyö­nyö­rű­sé­ges, de nem könnyű szol­gá­lat ez. Kül­ső el­len­ség és bel­ső két­ség is pró­bá­ra te­het. S akik mind­ket­tőt át­él­ték már, tud­ják, hogy a kül­ső el­len­ség okoz­ta se­bek­nél sok­kal fáj­dal­ma­sabb, ami­kor a sa­ját szí­ve hagy­ja el az em­bert (Zsolt 40,13). Ami­kor még úgy-ahogy meg­van a szán­dék, de nincs már ele­gen­dő erő a szív­ben, és nincs ele­gen­dő le­ve­gő a tü­dő­ben, hogy zen­dül­jön, és ne bi­zony­ta­la­nul szól­jon a trom­bi­ta (1Kor 14,8).

A mi re­mény­sé­günk az, hogy a Mes­ter ígé­re­te ne­künk is szól. Az az ígé­re­te, amellyel a könnyen lel­ke­se­dő, könnyel­mű­en fo­gad­ko­zó és a sá­tán­tól meg­ros­tált ta­nít­ványt, Pé­tert ké­szí­ti fel el­jö­ven­dő szol­gá­la­tá­ra: „Kö­nyö­rög­tem ér­ted, hogy el ne fo­gyat­koz­zék a hi­ted: azért, ha majd meg­térsz, erő­sítsd test­vé­re­i­det.” (Lk 22,32) A Mes­ter­nek ez az ígé­re­te vi­gasz­tal, bá­to­rít, erőt ad és el­kö­te­lez. Őr­ál­ló szol­gá­la­tun­kat csak így tölt­het­jük be az ő szent ne­vé­nek di­cső­sé­gé­re és a ránk bí­zot­tak üd­vös­sé­gé­re.

Egy­ház­ke­rü­le­tünk­ben 2010-ben ed­dig négy új lel­kész állt szol­gá­lat­ba: Nagy Gá­bor, Papp Ju­dit, Pong­rácz Má­té és Welt­ler Gá­bor. Kí­sér­je őket és a má­sik két ke­rü­let­ben fel­szen­tel­te­ket is egy­há­zunk né­pé­nek imád­sá­ga!

Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület