Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 32
- Lélekmentők
Keresztény szemmel
Hozzászólás a cikkhez
Lélekmentők
Gondolatok lelkészszentelések idején
A sokaknak csak a szabadság idejét jelentő nyári időszak az egyház legszebb ünnepeit, a lelkészszenteléseket is jelenti. Ez ad most alkalmat, hogy a lelkészi szolgálatról néhány gondolatot megfogalmazzunk.
A Szentírás virrasztóknak, őrállóknak is nevezi Isten elhívott embereit. Őrállóvá azonban nem magától lesz az ember. Azzá csak Isten hívása, a tőle kapott megbízatás, a mandátum és a betöltéséhez kapott lelki ajándékok – a karizmák – tesznek. Ahogy Ezékiel próféta könyvében olvassuk: „Emberfia! Őrállóvá tettelek Izráel házában. Ha igét hallasz tőlem, figyelmeztesd őket az én nevemben!” (Ez 3,17)
Az önjelölt álpróféták, a fontoskodó népboldogítók előbb vagy utóbb mindig lelepleződnek (akár így, akár úgy történik, jaj nekik!). Akiket azonban Isten áldott meg, ajándékozott meg ennek a szolgálatnak a keresztjével és gyönyörűséges igájával, azoknak szava évezredek távolából és testközelből is hiteles. Az ilyenek mindig tudják az örök igazságú bölcsességet: Teneo quia teneor (tartok, mert engem is tartanak) – és minden körülmények között tartják is magukat hozzá. Ismerik, belülről ismerik a nagy titkot: őrállónak nem születik az ember, azzá csak Isten formálhat – olykor villámcsapásszerű elhívásban, máskor meg talán hosszú évek, évtizedek érlelő vándorútjain.
De hát mondhatja-e az agyag a fazekasnak, hogyan és milyenné formálja, alakítsa? Az Isten szentségét megrendítő látomásban átélt Ézsaiás, az elhívása ellen fiatalságával védekező Jeremiás, a csodálatos halfogás láttán megszégyenülő Péter és a Damaszkusz kapujánál üldözőből apostollá szelídített Pál története – hogy a cet gyomorsavában megérlelt Jónás példázattörténetét már ne is említsük – csak néhány példa arra, hogy az Úr mindig megtalálja a megfelelő utat és módot a kiszemeltek szívéhez.
S jaj annak, aki ha hívják, nem mozdul; de annak is, aki azt állítja, hívták, pedig senki nem szólt hozzá! Mert minden a Megbízón múlik. S ha hangzott a hívás, nem lehet nem menni, nem szólni. Mert a csontokba rekesztett tűz nem csak Jeremiást űzte, hajtotta: nem rejtheti szíve mélyére a felismert, fentről kapott igazságot, az üzenetet el kell mondani, világgá kell kiáltani mindenáron! S nem csak Pál apostol vallhatta: jaj nekem, ha nem hirdetem! Az anyaszentegyház kétezer éves történetében így van ez mind a mai napig.
A hűségesen – a Küldő parancsa szerint betöltött – őrállói szolgálat ugyan nem mindig „sikeres”, de mindig lélekmentő. Megint csak az egyik locus classicusra, Ezékiel próféta megbízására kell gondolnunk. A fent már idézett mondat után így folytatódik a szolgálatvezénylés: „Ha azt mondom a bűnösnek, hogy meg kell halnia, és te őt nem figyelmezteted, és nem szólsz neki, figyelmeztetve a bűnöst, hogy ne járjon bűnös úton, és így életben maradjon: akkor az a bűnös meghal ugyan bűne miatt, de a vérét tőled kérem számon. De ha te figyelmezteted a bűnöst, és ő nem tér meg bűnéből és bűnös útjáról, akkor az a bűnös meghal a bűne miatt, de te megmented a lelkedet. – Ha az igaz letér az igaz útról, és gonoszságot követ el, akkor én bukását okozom, és ő meg fog halni. Ha nem figyelmezteted őt, akkor meghal ugyan vétke miatt, és emléke sem marad meg igaz tetteinek, amelyeket véghezvitt, de a vérét tőled kérem számon. Ha viszont figyelmezteted az igazat, hogy ne vétkezzék többé az igaz, és ő nem vétkezik, akkor életben marad, mert engedett a figyelmeztetésnek, és te is megmented a lelkedet.”
Ha mint gyónótükörben magamat, hazai és európai kereszténységünket vizsgálom ezekben az igékben, összeszorul a szívem, sok-sok mulasztás terhe nehezedik rám. Mondhatunk-e mást, mint mea maxima culpát? Nem vagyunk-e magunk is tettestársak abban, hogy korai lelki özvegységre jutnak kortársaink, azok, akiket Isten őrállói szolgálatunkra bízott? Mert ahogy Kierkegaard mondta, bizony igaz: „Aki a korszellemmel házasodik, hamar megözvegyül.” Nem lettünk-e a ránk bízottak üdvösségének szolgáiból a korszellemtől megszédültek elvtelen – őrállói elhívatásunkhoz hűtlen – kiszolgálóivá? Szolgálókból szolgáltatókká? Vigyázzunk! Nem a – legtöbbször hiába – sóvárgott siker, hanem a mandátumhoz való hűség az őrállók szolgálatának egyetlen helyes mértéke.
Bár gyönyörűséges, de nem könnyű szolgálat ez. Külső ellenség és belső kétség is próbára tehet. S akik mindkettőt átélték már, tudják, hogy a külső ellenség okozta sebeknél sokkal fájdalmasabb, amikor a saját szíve hagyja el az embert (Zsolt 40,13). Amikor még úgy-ahogy megvan a szándék, de nincs már elegendő erő a szívben, és nincs elegendő levegő a tüdőben, hogy zendüljön, és ne bizonytalanul szóljon a trombita (1Kor 14,8).
A mi reménységünk az, hogy a Mester ígérete nekünk is szól. Az az ígérete, amellyel a könnyen lelkesedő, könnyelműen fogadkozó és a sátántól megrostált tanítványt, Pétert készíti fel eljövendő szolgálatára: „Könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd testvéreidet.” (Lk 22,32) A Mesternek ez az ígérete vigasztal, bátorít, erőt ad és elkötelez. Őrálló szolgálatunkat csak így tölthetjük be az ő szent nevének dicsőségére és a ránk bízottak üdvösségére.
Egyházkerületünkben 2010-ben eddig négy új lelkész állt szolgálatba: Nagy Gábor, Papp Judit, Pongrácz Máté és Weltler Gábor. Kísérje őket és a másik két kerületben felszentelteket is egyházunk népének imádsága!
Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület
::Nyomtatható változat::
|