A hét témája

Mi­re gon­do­lunk ak­kor, ami­kor a Mi­atyánk imád­ság ne­gye­dik ké­ré­sét imád­koz­zuk? Mit je­lent az a szó, hogy ke­nyér? A fe­les­le­ges­sé vá­ló, ki­do­bás­ra kész, meg­szá­radt ke­nye­ret vagy a fenn­ma­ra­dás­hoz szük­sé­ges utol­só fa­la­tot? A Lu­the­rá­nus Vi­lág­szö­vet­ség (LVSZ) ti­zen­egye­dik nagy­gyű­lé­sén a vi­lág min­den tá­já­ról és min­den evan­gé­li­kus egy­há­zá­ból azért gyűl­tek össze a részt­ve­vők, hogy az imád­ság ere­jé­ben bíz­va szó­lít­sák meg Is­tent a ne­gye­dik ké­rés­sel. A 21. szá­zad ele­jén még min­dig bűn­bá­nat­tal kell Is­tent meg­szó­lí­ta­nunk, hi­szen alap­ve­tő em­ber­sé­gün­ket sem tud­juk úgy meg­él­ni, hogy ne csu­pán ma­gunk­ra, ha­nem má­sok­ra is gon­dol­junk.

A nagy­gyű­lés mot­tó­ja­ként vá­lasz­tott ké­rés em­be­ri lé­tünk alap­já­ról szól. A min­den­na­pi ke­nyér­ről, amely le­het fi­zi­kai és lel­ki szük­ség­let is. De so­ha nem imád­koz­hat­juk úgy, hogy ne gon­dol­nánk má­sok szük­ség­le­te­i­re is, akár fi­zi­kai, akár lel­ki ér­te­lem­ben.

Egy ilyen vi­lág­mé­re­tű gyű­lé­sen ha­mar érez­he­tő­vé vá­lik, hogy mi­lyen sok hely­ről ér­kez­tek a részt­ve­vők. A fo­gyasz­tói tár­sa­da­lom­ból, a ké­nye­lem, a „ki­do­bott ke­nye­rek" or­szá­ga­i­ból is so­kan jön­nek, kép­vi­sel­ve a vi­lág­ban a lel­ki szük­ség­le­tet, a hit és imád­ság szük­ség­le­tét a fi­zi­kai jó­lé­ten túl is. De a vi­lág má­sik – éhe­ző – fe­lét is so­kan kép­vi­sel­ték. Ott egy fa­lat ke­nyér, egy jó­szág a ház­nál bi­zony min­den­nél na­gyobb kin­cset je­lent­het. Az élet­nek, a meg­ma­ra­dás­nak a kin­csét, a lé­te­zés­be ve­tett bi­za­lom­nak a kin­csét.

Mind­eze­ket a „szük­ség­hely­ze­te­ket” egy­szer­re és együtt sze­ret­tük vol­na Is­ten és egy­más elé is he­lyez­ni Stutt­gart­ban, há­lát ad­va azért, hogy az imád­ság ere­jét ilyen rit­kán meg­ta­pasz­tal­ha­tó szé­les kör­ben is meg­él­het­jük. Ezért a nagy­gyű­lés éle­té­ben köz­pon­ti sze­re­pet ka­pott az is­ten­tisz­te­le­ti élet. A nyi­tó és zá­ró is­ten­tisz­te­let mel­lett min­den reg­gel, dél­ben és es­te is együtt imád­koz­tunk és éne­kel­tünk.

Az is­ten­tisz­te­le­ti éle­tet egy kü­lön bi­zott­ság szer­vez­te, amely vi­lág­hí­rű egy­há­zi ze­né­szek­ből, kán­to­rok­ból, lel­ké­szek­ből és egy he­lyi szer­ve­ző­cso­port­ból állt. Kü­lön­le­ges­sé­ge volt min­den is­ten­tisz­te­le­ti al­ka­lom­nak egy szín­ját­szó cso­port rész­vé­te­le, amely a pan­to­mim és a drá­ma segítségével is meg­je­le­ní­tet­te a bib­li­ai tör­té­ne­te­ket és az em­be­ri szi­tu­á­ci­ó­kat.

Segítségével az is­ten­tisz­te­le­ti tér­be ér­ke­ző­ket min­den al­ka­lom­mal fris­sen sült ke­nyér il­la­ta fo­gad­ta, amely az el­jö­ven­dő mennyek or­szá­gá­nak „elő­il­la­ta” és íze is volt egy­ben, ki­fe­jez­ve azt a re­ményt, hogy el­jön az idő, ami­kor Is­ten gyer­me­kei nem a mély szük­ség­hely­zet­ből, ha­nem há­lá­ból imád­koz­hat­ják a Mi­atyánk ne­gye­dik ké­ré­sét.

Min­den reg­ge­li is­ten­tisz­te­let úr­va­cso­rai al­ka­lom is volt egy­ben. A bűn­val­lás után úgy tud­tuk Is­ten­nel és egy­más­sal is a kö­zös­sé­get meg­él­ni, hogy Krisz­tus tes­te és vé­re egy gyü­le­ke­zet­té for­mált ben­nün­ket a bűn­bo­csá­nat és az öröm kö­zös meg­ta­pasz­ta­lá­sá­ban.

Min­den úr­va­cso­rai al­ka­lom­hoz kap­cso­ló­dott egy-egy szim­bo­li­kus cse­le­ke­det is. Nagy él­mény volt már az el­ső al­kal­mak­kor ke­zünk­be ven­ni a bú­za­ka­lászt, a föl­det, ame­lyet egy kis tál­ká­ban kap­tunk, a vi­zet, amely­be be­le­márt­hat­tuk ke­zün­ket, vagy a ke­nyér­tész­ta-da­ra­bot, ame­lyet ke­zünk­ben tart­va gyúr­hat­tunk és for­máz­hat­tunk. A kis tész­ta­da­rab Il­lés és a sa­rep­tai öz­vegy tör­té­ne­té­hez kap­cso­ló­dott, és drá­ma­i­an szim­bo­li­zál­ta a pil­la­na­tot, ami­kor egy em­ber­nek szem­be kell néz­nie az­zal, hogy éle­te utol­só fa­lat­já­nak el­fo­gyasz­tá­sá­ra ké­szül. Is­ten gon­dos­ko­dó sze­re­te­te azon­ban élet­men­tő sze­re­tet, és az is­ten­tisz­te­le­ti kö­zös­ség­ben át­él­het­tük, hogy ezt a gon­dos­ko­dó sze­re­te­tet Is­ten mind­annyi­unk­ra fel­ada­tul és kül­de­té­sül bíz­za.

Ki­emel­ke­dő él­mény volt az is­ten­tisz­te­le­tek ze­nei éle­te. Egy kü­lön kis fü­zet tar­tal­maz­ta az éne­ke­ket, ame­lye­ket meg­szó­lal­tat­tunk. A részt­ve­vők­ből össze is állt egy ének­kar, amely min­den is­ten­tisz­te­le­ten ve­zet­te az ének­lést. Az éne­ke­ket a vi­lág min­den tá­já­ról gyűj­töt­ték össze, de jel­lem­ző­ek vol­tak az af­ri­ka­i­ak és a dél-ame­ri­ka­i­ak, ame­lyek rit­mi­kus­sá­guk­kal, di­na­mi­ká­juk­kal ma­guk­kal ra­gad­ták a részt­ve­vő­ket. Az is­ten­tisz­te­le­tek li­tur­gi­á­ját szin­tén az elő­ké­szí­tő bi­zott­ság ál­lí­tot­ta össze, és meg­ha­tá­ro­zó­ak vol­tak ben­ne a respon­zo­ri­kus (vá­la­szo­ló), az adott té­mát és a kon­tex­tust meg­szó­lal­ta­tó imád­sá­gok.

A nagy­gyű­lés va­sár­nap­ján a részt­ve­vők a he­lyi gyü­le­ke­ze­tek egyi­ké­ben ve­het­tek részt is­ten­tisz­te­le­ten, és vi­het­ték ma­guk­kal az ese­mény hí­rét és üd­vöz­le­tét a gyü­le­ke­ze­ti ta­gok­nak.

A ma­gyar de­le­gá­ció egy ré­sze Schaf­ha­us­en­ben, Gé­mes Pál gyü­le­ke­ze­té­ben tölt­het­te a va­sár­nap dél­előt­töt, ahol e so­rok író­ja hir­det­te Is­ten igé­jét. Dél­után a stutt­gar­ti ma­gyar gyü­le­ke­zet­tel együtt le­het­tünk is­ten­tisz­te­le­ti és sze­re­tet­ven­dég­sé­gi kö­zös­ség­ben.

Pán­gyánsz­ky Ág­nes