Napról napra

Va­sár­nap

Ugyan­ab­ból a száj­ból jön ki az ál­dás és az átok. Test­vé­re­im, nem kel­le­ne en­nek így len­nie. Jak 3, 10 (Zsolt 39,2; Lk 19,41–48; Róm 9,1–8.14–16; Zsolt 59) Az Úr­is­ten, aki ma­ga a Jó és a Sze­re­tet, ar­ra te­rem­tet­te az em­bert, hogy ál­dás hor­do­zó­ja le­gyen. Úgy is mű­kö­dik a vi­lág s ben­ne az em­be­ri lét, hogy min­den, ami lé­te­zik és él, ál­dás hor­do­zó­ja le­gyen. A go­nosz ret­te­ne­tes igye­ke­ze­te, hogy ezt a visszá­já­ra for­dít­sa. S szo­mo­rú, hogy az átok ter­jed. Min­dig van ve­vő rá. Is­ten azon­ban ép­pen a gyer­me­ke­it – min­ket – akarja fel­hasz­nál­ni, hogy eb­ben az ál­dat­lan vi­lág­ban szá­junk­ból ál­dás han­goz­zék, éle­tünk­ből ál­dás fa­kad­jon.

Hét­fő

Jól vi­gyáz­za­tok, ho­gyan él­tek; ne esz­te­le­nül, ha­nem böl­csen, ki­hasz­nál­va az al­kal­mas időt. Ef 5,15–16 (Zsolt 7,9a; Róm 11,1–12; Jn 8,46–59) Az ál­dás­ra szü­le­tett em­ber nem csu­pán lé­zeng a vi­lág­ban, sod­ród­va az ese­mé­nyek­kel. Ar­ra kap­tuk Te­rem­tőnk­től az ér­tel­mün­ket, hogy tu­da­to­san él­jünk: szá­mol­va az­zal, hogy nem vég­te­len az időnk, és szá­mol­va az­zal, hogy a sza­bott idő­ben kül­de­té­sünk van. Az idő ha­mar és könnyen el­száll. De ele­gen­dő ar­ra, hogy Is­ten sze­re­te­té­nek kép­vi­se­lői le­gyünk eb­ben a vi­lág­ban. Az idő jó ki­hasz­ná­lá­sá­hoz a böl­cses­sé­get fe­lül­ről kell (és le­het) kér­ni.

Kedd

Si­mon így fe­lelt: „Mes­ter, egész éj­sza­ka fá­rad­tunk ugyan, és sem­mit sem fog­tunk, de a te sza­vad­ra még­is ki­ve­tem a há­ló­kat.” Lk 5,5 (5Móz 2,7; Lk 21,5–6.20–24; Jn 9,1–12) Egye­dül nem megy. Sőt, re­á­li­san gon­dol­kod­va, az egész ke­resz­tény élet le­he­tet­len vál­lal­ko­zás. Ha azon­ban fel­hang­zik Urunk hí­vó sza­va, új­ra pró­bál­ko­zunk. Mert ami sa­ját erőnk­ből nem megy: a jó­ság, az em­ber­ség, a sze­re­tet, a meg­bo­csá­ta­ni tu­dás, az Is­ten sze­rin­ti élet, még­is mű­kö­dik Jé­zus sza­vá­ra, Jé­zus út­ján, Jé­zus Lel­ké­vel. Az ő sza­vá­ra kezd­jük új­ra – nap mint nap.

Szer­da

Ami­kor erőt­len va­gyok, ak­kor va­gyok erős. 2Kor 12,10 (2Móz 15,2a; Jn 4,19–26; Jn 9,13–23) Nem az ige van „for­dít­va be­köt­ve”, a vi­lág áll a fe­je te­te­jén. A vi­lág sza­bá­lyai és szo­kás­jo­ga alap­ján nem jö­vünk rá az élet iga­zi tit­ká­ra – amely­ről Pál itt be­szél. Ami­kor erős va­gyok, ma­gam­ra ha­gyat­ko­zom, és min­dent én aka­rok ten­ni, meg­ol­da­ni. A si­ker vagy csak rö­vid tá­vú, vagy egy­ál­ta­lán két­sé­ges. Ami­kor erőt­len va­gyok, ak­kor tu­dok rá­ha­gyat­koz­ni az erős Is­ten­re. Az ő ere­jé­vel az én éle­tem­ben is meg­vál­toz­nak az erő­vi­szo­nyok…

Csü­tör­tök

Krisz­tus mond­ja: „Kér­je­tek és meg­kap­já­tok, hogy örö­mö­tök tel­jes le­gyen.” Jn 16,24 (Zsolt 66,20; Róm 11,13–24; Jn 9,24–34) Mi­cso­da nagy­sze­rű biz­ta­tás. A vi­lág, a kör­nye­ze­tünk azt mon­da­ná: Ne kér­je­tek! Urunk biz­tat: Kér­je­tek! Mert ő ada­ko­zó Úr. Ab­ban le­li örö­mét, hogy ne­künk örö­möt sze­rez. Ha ké­rünk (ez sem min­dig ma­gá­tól ér­te­tő­dik), ak­kor meg­ad­ja azt, ami­re az élet­hez va­ló­ban szük­sé­günk van. Mert bol­dog, ha min­ket, pa­nasz­ra haj­la­mos em­be­re­ket örül­ni lát. Sőt ő tel­jes örö­möt kí­nál!

Pén­tek

Kí­ván­juk, hogy kö­zü­le­tek min­den­ki ugyan­azt az igye­ke­ze­tet ta­nú­sít­sa mind­vé­gig, amíg a re­mény­ség egé­szen be nem tel­je­se­dik. Zsid 6,11 (Zak 4,10a; Lk 23,27–31; Jn 9,35–41) Hul­lám­he­gyek és hul­lám­völ­gyek. Lel­ke­se­dés és le­han­golt­ság. Len­dü­let és meg­tor­pa­nás. Mind­ezek ál­lan­dó kí­sé­rői em­be­ri lé­tünk­nek. A ke­resz­tény re­mény­ség – a Krisz­tus­sal va­ló ta­lál­ko­zás és egy­re mé­lyebb, majd ki­tel­je­se­dő együtt­lét – olyan haj­tó­mo­tor, olyan ener­gia­for­rás, amely vál­to­zó han­gu­la­tok és ál­lan­dó­an vál­to­zó kö­rül­mé­nyek kö­zött se­gít igye­kez­ni a jó­ra, a krisz­tu­si­ra, a hit­ből fa­ka­dó élet­re.

Szom­bat

A ta­nít­vá­nyok un­szol­ták és kér­ték Jé­zust: „Ma­radj ve­lünk, mert es­te­le­dik, a nap is le­ha­nyat­lott már!” Be­ment hát, hogy ve­lük ma­rad­jon. Lk 24,29 (5Móz 31,8; 5Móz 4,27–35/36–40/; Jn 10,1–10) El­múlt a hét, mú­lik az éle­tem, és mú­lik a vi­lág. Min­den szom­bat er­re fi­gyel­mez­tet. Mi ma­radt ab­ból, ami a hé­ten az enyém volt, s mi ab­ból, amit tet­tem? Ki ma­rad eb­ben a vál­to­zó és mu­lan­dó vi­lág­ban? Együtt kér­jük ta­nít­vány elő­de­ink­kel: ma­radj ve­lünk, Urunk! S a sok kér­dő­jel és bi­zony­ta­lan­ság kö­zött egy biz­tos: ő ve­lünk ma­rad. Most igé­jé­ben és az úr­va­cso­ra ke­nye­ré­ben és bo­rá­ban, egy­kor pe­dig majd sze­mé­lye­sen, ott, aho­va elő­re ment, he­lyet (vég­le­ges he­lyet) ké­szí­te­ni ne­künk.

Dr. Ha­fen­scher Ká­roly (ifj.)