Keresztény szemmel

Hét­főn dél­előtt írom ezt az Ég­tá­jo­lót. Haj­nal­ban még nyu­ga­lom volt a ház­ban, gyor­san pa­pír­ra is ve­tet­tem né­hány gon­do­la­tot. Az­tán meg­in­dult a hi­va­ta­li élet: te­le­fo­nok, meg­be­szé­lé­sek, lá­to­ga­tók, el­in­té­zen­dő ügyek. Köz­ben fe­le­sé­gem rá­kér­dez, mi­kor te­szem fel a ke­rék­pá­ro­kat az au­tó te­te­jé­re. Ő már cso­ma­gol. Es­té­re ugyan­is sze­ret­nénk a szár­szói üdü­lő­be ér­ni.

Ta­pasz­ta­la­tom, hogy sok lel­kész ne­he­zen megy sza­bad­ság­ra. Vagy azért, mert nem könnyen kap he­lyet­test, vagy azért, mert ön­ma­gát nél­kü­löz­he­tet­len­nek gon­dol­ja. „Húsz éve nem vol­tam sza­bad­sá­gon!” – hal­lot­tam már kol­lé­gá­tól, és nem tud­tam el­dön­te­ni, hogy pa­nasz­ko­dik vagy di­csek­szik. Ez­zel szem­ben is­me­rek olyan egy­ház­me­gyét, ahol kö­te­le­ző­vé tet­ték: min­den lel­kész leg­alább két he­tet le­gyen tá­vol a gyü­le­ke­ze­té­től, és pi­hen­jen, töl­te­kez­zen.

Mert bi­zony el le­het fá­rad­ni. Mi, akik vissza­té­rő­en be­szé­lünk a sab­bát je­len­tő­sé­gé­ről, nem tart­juk meg a he­ti egy mun­ka­szü­ne­tet. Pe­dig jól mond­juk: Is­ten nem hat, ha­nem hét nap alatt te­rem­tet­te a vi­lá­got. Ugyan­is a pi­he­nés is a te­rem­tő fo­lya­mat ré­sze. Pré­di­ká­lunk Jé­zus sza­vá­ról, hogy „jöj­je­tek én­hoz­zám mind­nyá­jan, akik meg­fá­rad­ta­tok, és meg vagy­tok ter­hel­ve, és meg­nyug­vást adok nek­tek” (Mt 11,28) – ám mint­ha ma­gunk­ban hoz­zá­ten­nénk: mind­nyá­jan, a lel­ké­sze­ket ki­vé­ve, hi­szen ők nem fá­rad­hat­nak meg. Mit szól a gyü­le­ke­zet ah­hoz, hogy a nagy­tisz­te­le­tű úr vagy asszony sza­bad­ság­ra megy?

So­kat je­len­tett ne­kem, ami­kor elő­ször ta­lál­koz­tam egyik püs­pök­elő­döm, Sza­bó Jó­zsef Ál­dott fá­radt­ság cí­mű írá­sá­val: „Fá­radt va­gyok. Ó, az a nyo­mo­rult em­be­ri fá­radt­ság, ame­lyet olyan jól is­me­rek. Mel­lém te­lep­szik al­ko­nyat­kor; nagy, ne­héz zsá­kot tesz a vál­lam­ra, sú­lyos ól­mot ke­zem­be-lá­bam­ba, s húz-húz le­fe­lé… (…) Mi­ért nem le­het az em­ber min­dig friss, ele­ven, tett­re kész, ru­ga­nyos aka­ra­tú, hogy így áll­hat­na min­dig Is­ten au­di­en­ci­á­já­ra…?! (…) Úgy ta­lál­tam, hogy ha az em­ber elég alá­za­tos tud len­ni, ak­kor még a fá­radt­ság is evan­gé­li­u­mi öröm­hírt tud je­len­te­ni. Igen, mert Jé­zus is el­fá­radt. Aki vi­lá­go­kat tart a ke­zé­ben, és a csil­la­gok­kal lab­dáz­ha­tik, egy­szer úgy el­fá­radt az úton, hogy ťazon­módŤ le­ült. El­csi­gá­zott tes­te res­tel­ke­dés nél­kül azon­mód le­ros­kadt Já­kób kút­já­nak ká­vá­já­ra. Úgy el­aludt a ha­jó­ban, hogy még a vi­har tán­col­ta­tó ere­je sem tud­ta fel­za­var­ni, s úgy el­gyen­gült a ke­reszt alatt, hogy erőt­le­nül hul­lott Je­ru­zsá­lem ut­ca­kö­ve­i­re. Az­óta a fá­radt­ság szent do­log lett, mert Ő meg­szen­tel­te. Jé­zus ak­kor volt leg­in­kább em­ber, mi­kor el­fá­radt. So­ha­sem ha­son­lí­tott job­ban hoz­zánk, mint ami­kor az uta­zás­tól el­fá­rad­va azon­mód le­ült a kút­ká­vá­ra. Ez azt je­len­ti, hogy ami­kor fá­radt va­gyok, ak­kor hoz­zá ha­son­lí­tok.”

A fá­radt em­ber­nek pe­dig pi­he­nés­re van szük­sé­ge. Nem ki­sebb ige­hir­de­tő­től, mint Cse­ri Kál­mán­tól ol­vas­tam egy­szer egy szem­lé­le­tes pél­dát. Esze­rint a pi­he­nés olyan, mint ami­kor egy­szer a temp­lo­muk fű­tő­rend­sze­rét át­mos­ták. Fű­tött az még úgy is, de ami­kor ki­mos­ták be­lő­le azt a sok isza­pot, víz­kö­vet, rozs­da­le­me­ze­ket, sok­kal jobb lett a ha­tás­fo­ka. Sok min­den le­ra­kó­dik ben­nünk is, és Is­ten né­ha meg­álljt pa­ran­csol. Amíg ez az át­mo­sás tör­tént, mond­ta az ige­hir­de­tő, nem le­he­tett fű­te­ni. Üzem­szü­net volt. Rö­vid idő­re meg kell áll­ni, hogy utá­na hosszú időn át job­ban üze­mel­jen min­den. Rö­vid idő­re meg­áll­hat az em­ber, vagy meg­álljt pa­ran­csol az Is­ten. Per­sze fon­tos, hogy a pi­he­nés ne egy­sze­rű­en ki­kap­cso­ló­dás, ha­nem be­kap­cso­ló­dás is le­gyen. En­ged­jük, hogy Is­ten újít­son meg min­ket be­lül­ről.

Most, hogy új­ra át­gon­do­lom Cse­ri Kál­mán sza­va­it, kez­dek sza­bad­dá vál­ni be­lül. Ta­lán nem áll meg az élet nél­kü­lem. Sok rám ra­kó­dott víz­kő­től, iszap­tól és rozs­dá­tól sza­ba­dul­ha­tok meg én is. És az üzem­szü­net után ta­lán mun­kám ha­tás­fo­ka is jobb lesz.

Mind­eze­ket vé­gig­gon­dol­va egy­re job­ban kez­dem vár­ni az egy­he­tes szár­szói nya­ra­lást. Ott majd vég­re le le­het las­sul­ni. Mi­lan Kun­dera Las­sú­ság cí­mű regényére uta­lok, ahol egye­bek mel­lett ezt ol­vas­hat­juk: „Mi­ért tűnt el a las­sú­ság örö­me? Hol van­nak a haj­da­ni ődön­gők? Hol van­nak a nép­da­lok sem­mit­te­vő hő­sei, a ván­dor­le­gé­nyek, akik ma­lom­ról ma­lom­ra jár­nak, és csil­la­gos ég alatt al­sza­nak? El­tűn­tek vol­na a me­zei ös­vé­nyek­kel, a ré­tek­kel, tisz­tá­sok­kal, a ter­mé­szet­tel együtt? Egy cseh mon­dás szép ha­son­lat­tal ha­tá­roz­za meg édes sem­mit­te­vé­sü­ket: né­ze­ge­tik a Jó­is­ten ab­la­ka­it. Aki a Jó­is­ten ab­la­ka­it né­ze­ge­ti, az nem unat­ko­zik; az bol­dog.” Mennyi­re össze­cseng a cseh író gon­do­la­ta Gyök­össy End­re bib­li­ai pa­ra­frá­zi­sá­val: „Bol­do­gok, akik ment­ség ke­re­sé­se nél­kül tud­nak pi­hen­ni és alud­ni, mert mo­so­lyog­va éb­red­nek fel, és öröm­mel in­dul­nak út­juk­ra.”

Bi­zony, le kell las­sul­ni. Éle­tünk egy­re in­kább a gyor­sa­ság­ról szól. Nem­csak a sport­ban és az üz­le­ti élet­ben, ha­nem az egy­ház­ban is egy­re na­gyobb a se­bes­ség. A pör­gés né­ha nem baj, de iga­zat adok egy lel­kész kol­lé­gám­nak, aki sze­rint az egy­ház­nak nem kellene min­den­áron be­száll­nia a gyor­su­lá­si ver­seny­be. Szé­pen ír­ja Weö­res Sán­dor: „A por si­et. A kő rá­ér.” Kun­dera írá­sa sze­rint a gyor­sa­ság össze­függ a fe­lej­tés­sel, a las­sú­ság pe­dig az em­lé­ke­zés­sel. Az egy­ház lé­té­hez pe­dig kez­det­től fog­va hoz­zá­tar­to­zik az em­lé­ke­zés.

Né­ha kell a las­sú­ság. Egy mon­dás sze­rint a tek­nős­ töb­bet tud az út­ról me­sél­ni, mint a nyúl.

Idő­köz­ben hét­fő dél­után lett. A bi­cik­li­ket ugyan még min­dig nem pa­kol­tam fel a ko­csi­ra, de lé­lek­ben már kez­dek út­ra kel­ni. Vá­rom a nya­ra­lást, hogy együtt le­hes­sek csa­lá­dom­mal, ba­rá­ta­im­mal, a ter­mé­szet­tel, ked­ves köny­ve­im­mel. El­kép­ze­lem a csü­tör­tö­köt, ami­kor oda­bal­la­gok a szár­szói üdü­lő por­tá­já­ra, hogy ke­zem­be ve­gyem az Evan­gé­li­kus Élet friss pél­dá­nyát. Ko­mó­to­san ár­nyék­ba hú­zó­dom majd. Hát­ra­dő­lök a nyug­ágyon, és a har­ma­dik ol­dal al­ján egy cikk­re buk­ka­nok, ez­zel a fur­csa cím­mel: A fű­tő­rend­szer át­mo­sá­sa…

Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület