Kultúrkörök

Az Asz­ta­li Be­szél­ge­té­sek Kul­tu­rá­lis Ala­pít­vány és a Ba­la­ton­bog­lá­ri Evan­gé­li­kus Egy­ház­köz­ség szer­ve­zé­sé­ben Ak­nay Já­nos Kos­suth- és Mun­ká­csy-dí­jas fes­tő­mű­vész kö­zel negy­ven an­gyal­áb­rá­zo­lá­sa és öt Krisz­tus-fest­mé­nye ke­rült a ba­la­ton­bog­lá­ri temp­lom­tér­be. A ki­ál­lí­tás telt há­zas meg­nyi­tó­ján Ka­ro­si Bá­lint or­go­na­mű­vész, a bos­to­ni evan­gé­li­kus temp­lom or­go­nis­tá­ja er­re az al­ka­lom­ra kom­po­nált da­rab­bal kö­szön­töt­te a mű­ve­ket és a kö­zön­sé­get. A tár­la­tot Ga­lam­bos Ádám, az Asz­ta­li Be­szél­ge­té­sek Kul­tu­rá­lis Ala­pít­vány ku­ra­tó­ri­u­má­nak el­nö­ke nyi­tot­ta meg. A ki­ál­lí­tás szep­tem­ber 15-ig te­kint­he­tő meg.

Ne­he­zen tit­kol­ha­tó a kü­lö­nös­ség irán­ti vágy, hogy Ak­nay Já­nos ki­ál­lí­tá­sát lás­sam a ba­la­ton­bog­lá­ri evan­gé­li­kus temp­lom­ban. A ki­ál­lí­tás ide­je alatt a temp­lom ke­reszt­je he­lyén egy Krisz­tust áb­rá­zo­ló, for­dí­tott T-ala­kú fest­mény függ. Be­lép­ve a tér­be ez a kép je­le­nik meg elő­ször, majd ol­dalt sor­ban az őr­an­gya­lok és hír­ho­zók ikon­jai. A mű­te­rem­ha­tás nem ma­rad el, en­gem erő­sen em­lé­kez­tet Kun­ffy La­jos so­mogy­tú­ri mű­ter­mé­re, amely szá­mom­ra So­mogy me­gye egyik leg­szak­rá­li­sabb épü­le­te.

Ak­nay őr­an­gya­la­it nem is olyan ré­gen lát­tam Deb­re­cen­ben, és most itt­hon, Bog­lá­ron. A két tér, a Mo­dern és Kor­társ Mű­vé­sze­ti Köz­pont és a temp­lom te­re, el­ső gon­do­lat­ra, más­ként áll a fest­mé­nyek mö­gé. De nem. Amott fél­ho­má­lyos ter­mek mű­fé­nye­i­ben, itt a temp­lom­tér ter­mé­sze­tes meg­vi­lá­gí­tás­ban. Ám aki­ben meg­szü­le­tett már az an­gyal­ikon, an­nak a kül­ső­sé­gek csak erő­sít­he­tik az él­ményt.

A temp­lom­tér­ben mint­ha nem­csak bel­ső, de va­la­mi­fé­le funk­ci­o­ná­lis ma­gya­rá­za­tot is hoz­ná­nak lé­te­zé­sük­re. Az ikon­ar­cok sok­fé­le­sé­ge egy­szer­re mu­tat­ja meg a ben­nünk élő ikon­ar­cok sok­fé­le­sé­gét és sa­ját vi­lá­ga­ink vég­te­len so­rát. Ahány em­ber, annyi őr­an­gyal. Lé­te­zé­sük két­sé­ge csu­pán az ön­ma­gunk­ra zárt vi­lág bi­zo­nyí­té­ka. Egy nyi­tott vi­lág­ban a leg­rit­kább eset­ben ér­tel­mez­he­tő a szak­ra­li­tás lé­té­nek és ha­tá­sa­i­nak meg­kér­dő­je­le­zé­se. Ak­nay Já­nos bel­ső út­ján nem kér­dés az őr­an­gyal örök­ide­jű­sé­ge, hi­szen ez ál­tal vá­lik egy­azon ikon a vég­te­len sze­líd­ség­re mu­ta­tó so­ro­zat­tá.

És ak­kor ott, a temp­lom­tér­ben oda­lé­pett hoz­zám egy kis­lány, az ar­ca fest­ve volt, nem is­mer­tem meg. A ne­ve­men szó­lí­tott, és mo­soly­gott. Ab­ban a né­hány má­sod­perc­ben, amíg a gon­do­la­ta­im mé­lyén ku­tat­tam ki­lé­te után, azt a gon­do­la­ti lé­pést sem hagy­hat­tam ki az ál­mél­ko­dás­ból, hogy igen, az őr­an­gya­lom be­szél hoz­zám vagy épp a hír­ho­zóm. De va­jon mi­lyen hírt ho­zott, ami­ről ilyen mé­lyen kell hall­gat­nia, és ami­nek előbb-utóbb tes­tet kell öl­te­nie?

A kér­dé­sem­re csak dél­után kap­tam vá­laszt. Ha süt a nap, a me­le­gét sze­re­tem, ha hi­deg van, a pu­ló­ve­rem me­le­gét. Azt hi­szem, min­den jó. Mert min­de­nütt ott­hon va­gyok.

Pod­ma­nicz­ky Szi­lárd