Napról napra

Va­sár­nap

Is­ten a gő­gö­sök­nek el­len­áll, az alá­za­to­sak­nak pe­dig ke­gyel­met ad. 1Pt 5,5 (Zsolt 25,20; Ef 3,12; Lk 18,9–14; Ef 2,4–10; Zsolt 148) Ke­mény lec­ke, ál­dott biz­ta­tás – egész hét­re szó­ló­an a he­ti igé­ben. A gőg, per­sze, ál­ru­há­ban kí­sért meg, és ész­re sem vesszük, már na­gyobb­ra tart­juk ma­gun­kat má­sok­nál, sőt Is­ten­nél. Az alá­zat olyan is­te­ni aján­dék, ame­lyért le­het, kell, ér­de­mes kö­nyö­rög­ni. Csak az Is­ten­re ha­gyat­ko­zó alá­zat­nak, az­az a he­lyes ön­ér­té­ke­lés­nek és a he­lyes is­ten­ér­té­ke­lés­nek van jö­vő­je. Min­den ke­gye­lem! A ke­gyel­met pe­dig az alá­za­tos szív tud­ja be­fo­gad­ni.

Hét­fő

Urunk, te­kints az ő fe­nye­ge­té­se­ik­re, és add meg szol­gá­id­nak, hogy tel­jes bá­tor­ság­gal hir­des­sék igé­det. Ap­Csel 4,29 (Zsolt 74,10; Ez 17,1–6.22–24; Jn 10,11–21) Ke­ve­sebb len­ne a mor­go­ló­dás és az elé­ge­det­len­ség az egy­ház­ban, ha több len­ne az imád­ság. Ige­hir­de­tőn­kért konk­ré­tan és ál­ta­lá­ban az Is­ten szol­gá­i­ért imád­koz­ni nem va­la­mi­fé­le „fö­lös­le­ges jó cse­le­ke­det”, ha­nem az egy­ház lét­szük­ség­le­te. A szol­gá­lat­te­vő­kért, lel­ké­sze­kért, püs­pö­kö­kért mon­dott imád­ság ál­dás azok­nak, akik mond­ják, s azok­nak, aki­kért mond­ják. Mert Is­ten ez­zel a szál­lal köt min­ket össze: az Atyát a gyer­me­ke­i­vel s a gyer­me­ke­ket egy­más­sal. Az imád­ság föl­di éle­tünk egyik leg­na­gyobb le­he­tő­sé­ge.

Kedd

Ha Is­te­ne­te­ket, az Urat szol­gál­já­tok, ak­kor meg­áld ke­nyér­rel és víz­zel. 2Móz 23,25a (Jn 12,26; 1Móz 19,15–26; Jn 10,22–30) Is­ten kö­zel­sé­gé­ben él­ni biz­ton­sá­got je­lent. Nem föl­di lu­xust, nem kü­lön­le­ges hely­ze­tet, nem em­be­ri ki­vált­sá­go­kat, ha­nem biz­ton­sá­got. Aki Is­tent szol­gál­ja, biz­tos le­het ab­ban, hogy gond­vi­se­lő Ura meg­ad min­dent, ami az élet­hez szük­sé­ges. Nem töb­bet és nem ke­ve­seb­bet. Ele­gen­dőt.

Szer­da

Tö­re­ked­je­tek min­den­ki iránt a bé­kes­ség­re és a szent élet­re, amely nél­kül sen­ki sem lát­ja meg az Urat! Zsid 12,14 (Zsolt 42,3; Mk 7,24–30; Jn 10 31–42) A rej­tőz­kö­dő Is­tent ön­hi­bán­kon kí­vül nem lát­hat­juk. Így gon­dol­juk mi, em­be­rek. De va­jon ész­re­vesszük-e a ma­gát meg­mu­ta­tó, ki­nyi­lat­koz­ta­tó Is­tent, meg­hall­juk-e a meg­szó­la­ló Te­rem­tőt? A le­vél szer­ző­je a ben­nünk lé­vő aka­dály­ra hív­ja fel a fi­gyel­met. Hogy ne le­gyen aka­dály, tö­re­ked­je­tek min­den­ki iránt bé­kes­ség­re. Nem egy ak­ci­ó­ról, ha­nem egy élet­for­má­ról van szó. Ugyan­így ak­kor is, ami­kor az Is­ten erő­te­ré­be igyek­vő, Is­ten­hez ra­gasz­ko­dó élet­ről („szent élet”) be­szél. A ke­resz­tény em­ber jel­lem­ző­je nem a tö­ké­le­tes­ség (egy­szer­re bű­nös és igaz), ha­nem az igye­ke­zet.

Csü­tör­tök

Nem hagysz en­gem a hol­tak ha­zá­já­ban. Zsolt 16,10 (Jn 11,26; 1 Pt 5,1–5; 1Jn 1,1–4) Hogy mi vár ránk éle­tünk vé­gén, nem tud­juk. Egy­irá­nyú ut­cá­ban me­gyünk ki­fe­lé a föl­di va­ló­ság­ból. Az elő­re­men­tek nem ad­nak in­for­má­ci­ót. A ti­tok ti­tok ma­rad. A re­mény­sé­get az Is­ten irán­ti bi­za­lom él­te­ti ben­nünk: ő nem hagy min­ket a hol­tak ha­zá­já­ban. Töb­bet nem tu­dunk, de ennyi elég. Az egész éle­tet más össze­füg­gés­be he­lye­zi, s iga­zi pers­pek­tí­vát sej­tet.

Pén­tek

Az élő Is­ten meg­ment és meg­sza­ba­dít. Dán 6,28 (1Jn 4,9; Lk 22,54–62; 1Jn 1,5–10) Kulcs­szó: az élet. Az élő Is­ten élet­tel aján­dé­ko­zott meg, mi, em­be­rek azon­ban a mu­lan­dó­ság há­ló­já­ba ke­rül­tünk, s új­ra meg új­ra oda­la­ví­roz­zuk ma­gun­kat. Is­ten él, és ma is éle­tet kí­nál. Egye­dül ő ké­pes meg­men­te­ni az ér­tel­met­len élet­től és meg­sza­ba­dí­ta­ni a vég­le­ges el­mú­lás­tól. Kö­zel­sé­gé­ben jó­sá­gá­val ki­tel­je­se­dő élet­re hív, amely át­hi­dal­ja a bio­ló­gi­ai lét szü­le­té­sét és pusz­tu­lá­sát. Már itt el­kez­dőd­het, s „oda­át” foly­ta­tód­hat az, amit Is­ten élet­nek hív, és szá­munk­ra ké­szí­tett el. Csak eb­ben az éle­tet adó ke­gye­lem­ben van re­mény­sé­günk.

Szom­bat

Íme, új­já­te­rem­tek min­dent. Jel 21,5a (Zak 3,9c; Ézs 26,1–6; 1Jn 2,1–6) A hét utol­só nap­ja az ősi ke­resz­tény tra­dí­ció sze­rint az el­mú­lás­ra, a vi­lág vé­ges vol­tá­ra irá­nyít­ja a fi­gyel­mün­ket. Az, hogy min­den el­múl­jon, vé­get ér­jen, el­pusz­tul­jon, a go­nosz ter­ve. Meg is tesz ter­vé­nek meg­va­ló­su­lá­sá­ért min­den le­he­tőt. Is­ten ter­ve azon­ban egé­szen más. A te­rem­tett vi­lág tönk­re­ment, az élet pusz­tul, min­den a vég fe­lé ha­lad. Is­ten szán­dé­ka ép­pen ennek az el­len­ke­ző­je: az ő ter­ve, el­kép­ze­lé­se, aka­ra­ta az, hogy új­já­te­remt min­dent. Ez a mi re­mény­sé­günk: a hét vé­gén, az élet vé­gén, a vi­lág vé­gén.

Dr. Ha­fen­scher Ká­roly (ifj.)