Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 33
- Új nap – új kegyelem
Napról napra
Hozzászólás a cikkhez
Új nap – új kegyelem
Vasárnap
Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. 1Pt 5,5 (Zsolt 25,20; Ef 3,12; Lk 18,9–14; Ef 2,4–10; Zsolt 148) Kemény lecke, áldott biztatás – egész hétre szólóan a heti igében. A gőg, persze, álruhában kísért meg, és észre sem vesszük, már nagyobbra tartjuk magunkat másoknál, sőt Istennél. Az alázat olyan isteni ajándék, amelyért lehet, kell, érdemes könyörögni. Csak az Istenre hagyatkozó alázatnak, azaz a helyes önértékelésnek és a helyes istenértékelésnek van jövője. Minden kegyelem! A kegyelmet pedig az alázatos szív tudja befogadni.
Hétfő
Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék igédet. ApCsel 4,29 (Zsolt 74,10; Ez 17,1–6.22–24; Jn 10,11–21) Kevesebb lenne a morgolódás és az elégedetlenség az egyházban, ha több lenne az imádság. Igehirdetőnkért konkrétan és általában az Isten szolgáiért imádkozni nem valamiféle „fölösleges jó cselekedet”, hanem az egyház létszükséglete. A szolgálattevőkért, lelkészekért, püspökökért mondott imádság áldás azoknak, akik mondják, s azoknak, akikért mondják. Mert Isten ezzel a szállal köt minket össze: az Atyát a gyermekeivel s a gyermekeket egymással. Az imádság földi életünk egyik legnagyobb lehetősége.
Kedd
Ha Isteneteket, az Urat szolgáljátok, akkor megáld kenyérrel és vízzel. 2Móz 23,25a (Jn 12,26; 1Móz 19,15–26; Jn 10,22–30) Isten közelségében élni biztonságot jelent. Nem földi luxust, nem különleges helyzetet, nem emberi kiváltságokat, hanem biztonságot. Aki Istent szolgálja, biztos lehet abban, hogy gondviselő Ura megad mindent, ami az élethez szükséges. Nem többet és nem kevesebbet. Elegendőt.
Szerda
Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat! Zsid 12,14 (Zsolt 42,3; Mk 7,24–30; Jn 10 31–42) A rejtőzködő Istent önhibánkon kívül nem láthatjuk. Így gondoljuk mi, emberek. De vajon észrevesszük-e a magát megmutató, kinyilatkoztató Istent, meghalljuk-e a megszólaló Teremtőt? A levél szerzője a bennünk lévő akadályra hívja fel a figyelmet. Hogy ne legyen akadály, törekedjetek mindenki iránt békességre. Nem egy akcióról, hanem egy életformáról van szó. Ugyanígy akkor is, amikor az Isten erőterébe igyekvő, Istenhez ragaszkodó életről („szent élet”) beszél. A keresztény ember jellemzője nem a tökéletesség (egyszerre bűnös és igaz), hanem az igyekezet.
Csütörtök
Nem hagysz engem a holtak hazájában. Zsolt 16,10 (Jn 11,26; 1 Pt 5,1–5; 1Jn 1,1–4) Hogy mi vár ránk életünk végén, nem tudjuk. Egyirányú utcában megyünk kifelé a földi valóságból. Az előrementek nem adnak információt. A titok titok marad. A reménységet az Isten iránti bizalom élteti bennünk: ő nem hagy minket a holtak hazájában. Többet nem tudunk, de ennyi elég. Az egész életet más összefüggésbe helyezi, s igazi perspektívát sejtet.
Péntek
Az élő Isten megment és megszabadít. Dán 6,28 (1Jn 4,9; Lk 22,54–62; 1Jn 1,5–10) Kulcsszó: az élet. Az élő Isten élettel ajándékozott meg, mi, emberek azonban a mulandóság hálójába kerültünk, s újra meg újra odalavírozzuk magunkat. Isten él, és ma is életet kínál. Egyedül ő képes megmenteni az értelmetlen élettől és megszabadítani a végleges elmúlástól. Közelségében jóságával kiteljesedő életre hív, amely áthidalja a biológiai lét születését és pusztulását. Már itt elkezdődhet, s „odaát” folytatódhat az, amit Isten életnek hív, és számunkra készített el. Csak ebben az életet adó kegyelemben van reménységünk.
Szombat
Íme, újjáteremtek mindent. Jel 21,5a (Zak 3,9c; Ézs 26,1–6; 1Jn 2,1–6) A hét utolsó napja az ősi keresztény tradíció szerint az elmúlásra, a világ véges voltára irányítja a figyelmünket. Az, hogy minden elmúljon, véget érjen, elpusztuljon, a gonosz terve. Meg is tesz tervének megvalósulásáért minden lehetőt. Isten terve azonban egészen más. A teremtett világ tönkrement, az élet pusztul, minden a vég felé halad. Isten szándéka éppen ennek az ellenkezője: az ő terve, elképzelése, akarata az, hogy újjáteremt mindent. Ez a mi reménységünk: a hét végén, az élet végén, a világ végén.
Dr. Hafenscher Károly (ifj.)
::Nyomtatható változat::
|