Kultúrkörök

Gyö­nyö­rű gye­rek­ko­ri ün­ne­pek vil­lan­nak be­lém. Kezd­ve a for­ró nyá­ri ara­tás­sal: éles ka­szá­val a fér­fi­ak, sar­ló­val az asszo­nyok, én mint víz­hor­dó fi­úcs­ka a ma­gas dió­fa alatt vá­rom, hogy sza­lad­jak a szom­ja­zók­hoz. És ké­sőbb, csép­lés va­la­me­lyik kö­ze­li ta­nyá­n, össze­jön­nek az em­be­rek, hord­ják az asz­ta­go­kat, a nagy sze­gény­ség­ben is ke­reszt­tel sze­gi meg a leg­idő­sebb az új ke­nye­ret…

Em­lék­szem, egy ki­lenc­ven­éves né­ni­ke hal­kan éne­kelt: „Ó, Szent Ist­ván, di­csér­tes­sél, / Menny- és föl­dön tisz­tel­tes­sél, / De fő­kép­pen ná­lunk ma, / Mint or­szá­gunk is­táp­ja.” Mi­lyen szép, rit­kán hal­lott meg­fo­gal­ma­zás nagy ki­rá­lyunk­ról.

Böl­cső­fa­ra­gó. Or­szág­épí­tő. De leg­e­lőbb is ala­pí­tó. Gon­dol­junk be­le: úgy ala­kult az éle­te, hogy érez­te és tud­ta, ezt kell ten­nie. És lett or­szág­ala­pí­tó Ist­ván ki­rály! Ami nem ki­sebb fel­adat volt, mint a ma­rok­nyi nép men­té­se a vi­lág­vi­ha­rok­ban. Nem fegy­ve­rek­kel, nem kin­csek­kel, a hit ál­tal. A ke­reszt je­lé­nek lát­ha­tat­lan ere­jé­vel.

Le­nyű­gö­ző ez a sok-sok ál­do­zat­tal meg­tar­tott or­szág. A ne­héz szá­za­do­kon át­lá­ba­ló fo­lya­ma­tos­ság. A tö­re­dék kö­vek a temp­lom­ro­mo­kon; az ész­re­vét­le­nül be­lénk égett arc, a nem is­mert, min­den­ki­nek ma­ga el­kép­zel­te ki­rály­arc. Fi­gyel és kí­sér ben­nün­ket, ezért is jó ma­gyar­nak len­ni. Itt lak­ni. Ten­ni és te­rem­te­ni, hogy meg­ma­rad­junk!

Las­san ezer­esz­ten­dős vi­ta, hogy mit kö­szön­he­tünk Ist­ván ki­rály­nak. A kér­dés ér­vek és el­len­ér­vek tü­zé­ben ég ma is. Ér­de­mes hát az ün­ne­pen vé­gig­gon­dol­nunk, imád­ság­ban vé­gig­él­nünk tör­té­nel­mün­ket. Ta­lán elég dön­té­sé­nek he­lyes­sé­gét ab­ban le­mér­nünk, hogy ma, ezer ne­héz esz­ten­dő után is ma­gya­rul ér­te­ke­zünk mind­er­ről.

El­ső nagy ki­rá­lyunk, Ist­ván alak­ja és sze­mé­lyi­sé­ge év­szá­za­dok óta fog­lal­koz­tat­ja az al­ko­tó­kat. Ko­ro­ná­zá­si pa­lást­ban áb­rá­zol­ták, a veszprémi temp­lo­mot ala­pí­tó Gi­zel­la ki­rály­né­val együtt, de egye­dül is, a Ké­pes kró­ni­ka dí­szes ini­ci­á­lé­já­ban áll­va épp­úgy, mint idő kop­tat­ta fres­kón, harc­ba in­du­ló­ként.

Fel­tű­nő, hogy a 19. szá­zad­ban ke­vés szob­ron je­le­nik meg nem­zet­for­má­ló ki­rá­lyunk. A 20. szá­zad­ban – 1906-ban – a bu­dai Vár­ban fel­ál­lí­tott Stróbl Ala­jos-mű­vet el­ma­rasz­tal­ták, Ady így fo­gal­ma­zott: a „Ha­lász­bás­tya ku­lisszái kö­zé te­le­pí­tett kom­po­zí­ció túl­dí­szí­tett és mél­tat­lan em­lé­ke­zés”.

Az utób­bi öt­ven év­ről el­mond­hat­juk, las­san min­den vá­ro­sunk­ban, fa­lunk­ban ta­lá­lunk őt idé­ző al­ko­tást. Med­gyessy Fe­renc Győr­ben el­he­lye­zett szob­ra az egyik leg­szebb mun­ka, Var­ga Im­re ki­rá­lya a va­ti­ká­ni ma­gyar ká­pol­nát dí­szí­ti, Göm­bös Lász­ló fá­ból fa­ra­gott mell­szob­ra Őri­szent­pé­ter büsz­ke­sé­ge. A nem­ze­ti össze­tar­to­zá­sun­kat erő­sí­tő 2000–2001-es mil­len­ni­u­mi év­ben hat­van­két mű­vet ál­lí­tot­tak föl, a ka­to­li­kus Du­nán­tú­lon ugyan­úgy, mint a kál­vi­nis­ta Al­föl­dön.

Ki­emel­ke­dik kö­zü­lük Kő Pál szob­rász­mű­vész Ist­ván ki­rá­lya. Las­san tíz éve, hogy fi­gye­lem, ha ar­ra já­rok, a kö­ze­lé­ben meg­pi­he­nek. Be­szél­ge­tek a nép­men­tő nagy ki­rállyal. A lu­kács­há­zi park­ban, fe­nyők alatt ál­ló szob­ra elő­ké­pe, kis vál­to­za­ta a gel­lért­he­gyi szik­la­temp­lom előtt el­he­lye­zett em­lék­mű­nek.

A mes­ter sza­kí­tott a lo­von büsz­kén ülő lo­vas alak­já­val, föld­re ál­lí­tot­ta hő­sét, aki fi­a­tal em­ber, az utód­lá­son töp­ren­gő fér­fi. Nem nagy, dí­szes pa­lást­ban van, rö­vid, ko­ra­be­li zub­bony­ban, ha­ris­nyá­ban és he­gyes or­rú ci­pő­ben. Erős bal kar­já­val a temp­lom­min­tát öle­li ma­gá­hoz. Fe­jén ab­roncs­ko­ro­na. A pom­pás pa­ri­pát dí­szí­tő ta­ka­ró, az ősi for­má­jú nye­reg­gel a hát­te­ret ké­pe­zi. Fönt a ke­reszt, az ikon­bar­na hegy­ol­dal a vas­rá­csos ka­pu­bol­to­zat­tal. Lép­cső, kis tér, ott áll és vár a fi­a­tal ki­rály. Meg­kér­de­zi a szik­la­temp­lom­ból ki­jö­vő­ket: ki­ért imád­koz­ta­tok? Né­zi a ro­ha­nó vá­rost, biz­tat­ja az em­be­re­ket: épít­se­tek és szé­pít­se­tek! Mö­göt­te a szür­ke Du­na, a zöld Sza­bad­ság híd.

Kör­kö­rös er­kély a szo­bor­nál, kő­pa­dok, so­kan le­ül­nek a szo­bor elé­be, a gye­re­kek föl­mász­nak hoz­zá: „Szia, gye­re gör­desz­káz­ni” – hív­ja egy kis­fiú.

Erős osz­lo­po­kon áll Ist­ván ki­rály. Néz és töp­reng, ezer év egy pil­la­nat­ban. A jö­vő­be te­kint. Az au­gusz­tu­si szél föl­erő­sí­ti sza­va­it: „Meg­ma­rad­ni!” „Vá­laszd azt a Nyu­ga­tot, ahol szó­hoz ju­tunk, és be­fo­lyá­sol­juk sor­sun­kat, eset­leg a má­sét is!…” „Itt él­ned-hal­nod kell!”

Feny­ve­si Fé­lix La­jos