Cantate

Egy ige­hir­de­tés­ben hal­lot­tam egy­szer: Is­ten és az em­ber tör­té­ne­te a nagy fu­tá­sok­ról szól. Az em­ber fut az Is­ten elől, ő pe­dig fut az em­ber után, „hogy el ne vesszen…”

„Bár­ho­vá fut­nék…” Ol­va­som a 139. zsol­tárt. Azt mond­ja mennyei Atyánk­ról, hogy nem csu­pán tá­vol­ról szem­mel tart, ha­nem min­den ol­dal­ról kö­rül­fog, ke­zét raj­tam tart­ja. So­ha nem le­he­tünk kí­vül őr­ző sze­re­te­tén. So­ha nincs tá­vol, még ha mi messze érez­zük is ma­gun­kat tő­le. Csu­pán kar­nyúj­tás­nyi­ra, ki­ál­tás­nyi­ra van. El­ve­szett­nek ak­kor tud­hat­juk ma­gun­kat, ami­kor nem jut eszünk­be, hogy ki­ált­hat­nánk, vagy nincs erőnk össze­kul­csol­ni a ke­zün­ket, ki­tár­ni a szí­vün­ket. Azon­ban sa­ját te­he­tet­len­sé­günk, erőt­len­sé­günk nem je­len­ti Is­ten le­he­tő­sé­ge­i­nek és ere­jé­nek vé­gét.

Mennyi min­den jut­hat eszünk­be a „mély­sé­ges mély­ről”! Ádám és Éva rej­tő­zé­se a kert fái kö­zött, mint a fé­le­lem és szé­gyen mé­lye. Já­kób me­ne­kü­lé­se az éj­sza­ká­ban, pár­na he­lyett kő­vel a fe­je alatt, mint a ki­szol­gál­ta­tott­ság mély­sé­ge. Jó­zsef a kút fe­ne­kén, mint a test­vér­bosszú és az el­ha­gya­tott­ság mé­lye. Jó­nás a cet­hal gyom­rá­ban, mint az Is­ten elő­li me­ne­kü­lés mé­lye. A té­koz­ló fiú egye­dül­lé­te a disz­nók vá­lyú­ja mel­lett, mint a sza­bad­ság mé­lye. Is­me­rős hely­ze­tek…

Ez az ének az­zal szem­be­sít, hogy sok­szor ki­pro­vo­kál­juk mély­sé­ge­in­ket. Ön­ál­ló út­ja­ink van­nak. Nem bí­zunk Urunk sze­re­te­té­ben. Azt hisszük, kor­lá­toz, nem ad elég sza­bad­sá­got. Lá­za­dunk. Nem a vé­let­len mű­ve, hogy nem lát­juk Is­ten ar­cát. Mi rejt­jük el elő­le a ma­gun­két. Ha­rag­ban va­gyunk ve­le.

Az „új élet haj­na­la” min­dig a meg­le­pe­té­sek meg­le­pe­té­se. Ki­szá­mít­ha­tat­lan aján­dék. A haj­nal a de­ren­gés­sel kez­dő­dik. Nincs egy csa­pás­ra ve­rő­fény. Aho­gyan a te­rem­tés haj­na­lán a mély­ség fö­löt­ti sö­tét­ség­ben Is­ten Lel­ke már ké­szült az új­ra: Le­gyen vi­lá­gos­ság! Mi­ként Jó­nás szá­má­ra a cet­hal gyom­ra is temp­lom­má vált, ami­kor már nem fu­tott Is­ten elől, ha­nem be­szél­get­ni kez­dett ve­le.

Mi­lyen ne­he­zen hisszük el, hogy ve­re­sé­ge­ink mé­lyén nem­csak el­vesz­ni le­het, ha­nem Is­ten­nel ta­lál­koz­ha­tunk. Ezt a re­mény­sé­get Jé­zus éb­resz­ti ben­nünk. Hi­szen a ke­reszt­fa tit­ka ép­pen az, hogy ott nem a ha­lál győ­zött, ha­nem új élet kez­dő­dött. A fel­tá­ma­dott Krisz­tus­sal va­ló ta­lál­ko­zás, a bűn­bo­csá­nat ke­gyel­me te­rem­ti meg mind­nyá­junk szá­má­ra az új élet le­he­tő­sé­gét.

Ke­resz­tury De­zső Es­ti imád­ság cí­mű ver­se bi­zo­nyá­ra meg­erő­sí­ti ben­nünk szép éne­künk iga­zát: „Ó, mi­lyen vak ho­mály­ba fut­nak / kik nél­kü­led in­dul­nak út­nak. / A ke­ze­met né­zem: le­szá­rad; / szí­vem sí­vó ho­mok­kal árad. // Va­la­mi­kor ké­zen ve­zet­tél; / szök­ni akar­tam, nem en­ged­tél, / csend volt szí­vem­ben és a csend­ben / sza­vad szólt csak, min­den­nél szeb­ben. // Én Is­te­nem, hívj vissza en­gem! / Ma­gam ma­rad­tam, el­té­ved­tem. / Légy bá­tor­sá­gom, bi­zo­dal­mam; / ó, légy úr­rá megint Te raj­tam!”

Cser­há­ti­né Sza­bó Iza­bel­la