A hét témája

– Add ide a la­pá­tot, légy szí­ves! Rá­te­kin­tek. Sö­tét­bar­na őzi­ke­sze­me csil­log az iz­ga­tott­ság­tól. Az idei nyár az ötö­dik a lá­nyom éle­té­ben, és er­re az ötö­dik, a szo­ká­sos­nál hű­vö­sebb nyár­ra meg­in­gat­ha­tat­lan­ná érett az el­ha­tá­ro­zá­sa.

Ke­re­sem a va­la­ha kék, mos­tan­ra fol­tos­sá ko­pott fém kis­la­pá­tot, mellyel az el­ve­tett ma­gok­ra és el­ül­te­tett pa­lán­ták­ra szó­rom az agya­gos, nem iga­zán ter­mé­keny föl­det. Vagy a gazt ásom ki ve­le, kü­lön­ben a gyö­ke­re benn ma­rad a kő­ke­mény ta­laj­ban. Gyom­lál­ni kü­lön­ben Mar­ci is sze­ret, az eső áz­tat­ta föld­ből még ő is könnyen ki­húz­za, majd di­a­dal­ma­san fel­eme­li, hogy meg­mu­tas­sa:

– Anya, ez gaz? Ezt ki le­het húzni?

De most se­hol sem le­lem. Gya­nak­szom. A há­rom és fél éves fi­am után ki­ál­tok, aki cso­dá­la­tos mó­don nyom­ban elő­ke­rí­ti a szá­má­ra til­tott szer­szá­mot, köz­ben ár­tat­lan ké­pet vág­va eme­li rám kék sze­me­it.

– Nem én vol­tam, én nem tu­dok sem­mi­ről! – mond­ja a kék szem­pár.

De most nem ha­rag­szom, örü­lök, hogy meg­van. A leg­több­ször nyo­ma vész an­nak, amit há­rom-négy­sze­ri til­tás után el­tán­to­rít­ha­tat­la­nul még­is meg­sze­rez, majd meg­un­va ott­fe­lejt va­la­hol, ma­ga sem em­lé­kez­ve rá, hogy hol.

– De Lu­ca, mi­re kell ne­ked ez a la­pát? Nem jó a kis sár­ga ho­mo­ko­zó­la­pát?

– Nem, kin­cset ke­re­sek! Anya, ké­rem! – rob­ban ki be­lő­le a nem­tu­dok­to­vább­vár­ni, de­mos­t­azon­nal fe­szült­sé­ge. – Ugye, meg­en­ge­ded? – te­szi hoz­zá kis­vár­tat­va.

Va­la­me­lyik es­te még az ap­ja me­sél­te ne­ki, hogy an­nak ide­jén, ami­kor még ő is gye­rek volt, kin­cset ke­re­sett a fák, bok­rok alatt, és ta­lált is né­hány rozs­dás vagy tel­je­sen ép pénz­ér­mét, több­nyi­re ré­gi pen­gőt. Ak­kor érett meg ben­ne az el­ha­tá­ro­zás: ő is kin­cset ta­lál majd, mint Apa! Itt kell, hogy la­pul­jon va­la­hol az arannyal, ezüst­tel, gyön­gyök­kel te­li lá­di­kó, a kis­ka­kas gyé­mánt fél­kraj­cár­ja és a hét tör­pe va­la­mennyi csil­lo­gó gyé­mánt­ja. Csak ki kell ás­ni.

Be­le­egye­zem, le­hen­ge­rel ez a ha­tá­ro­zott­ság.

Lu­ca rög­tön ne­ki­kezd az ásás­nak – a fe­nyő­fa és a tu­ja­bok­rok alatt kez­di. Majd a ház sar­ká­nál ál­ló nagy fe­nyő­fa alatt foly­tat­ja. Már több mint egy órá­ja ugyan­azt te­szi: be­le­mé­lyesz­ti a fém­la­pát or­rát a föld­be, majd ki­for­gat egy fél­ma­rok­nyi tű­le­vél­lel ke­vert rö­göt. Új­ra és új­ra, min­dig egy ki­csit odébb.

Ta­valy még nem volt ilyen ki­tar­tó. Em­lék­szem, hús­vét­hét­fő reg­ge­lén meg kel­lett ke­res­ni­ük az el­rej­tett nyu­szi­fész­ket. Több­nyi­re Lu­ca se­gí­tett az öccsé­nek is a ke­re­sés­ben, de elő­for­dult, hogy bi­zony ő sem ta­lál­ta, és egy idő után már tü­rel­met­le­nül to­po­gott:

– Nem ta­lá­lom, Anya, se­gíts! Hol le­het? – és majd­nem el­pi­tye­re­dett.

Egy kis se­gít­ség­gel azon­ban még­is rá­lelt a két kis nyu­szi­fé­szek­re, mely­ben ott la­pult a sok kis pi­ros, kék, zöld, li­la cso­ki­to­jás, cso­ki­csi­be és cso­ki­nyúl.

Azért a nap vé­gén érez­tem, hogy egy ki­csit csa­ló­dott. Egész dél­után ke­mé­nyen dol­go­zott, és nem ta­lált sem­mit. Más­nap is­mét ne­ki­fo­gott, de ez a nap is úgy telt, mint az elő­ző: kéz­zel­fog­ha­tó ered­mény nél­kül.

Ek­kor a nagy­any­ja már meg­saj­nál­ta. Ko­ra dél­után, mi­köz­ben a két gyer­mek fá­rad­ha­tat­la­nul ro­han­gált a ke­nyér­sü­tés elő­ké­szü­le­tei köz­ben a ke­men­ce­he­ví­tők és a tész­ta­da­gasz­tók kö­zött, két ap­ró pénz­ér­mét rej­tett el a va­rizs­á­ló­bot mel­lett a fű­ben.

Mar­ci lelt rá elő­ször, büsz­kén vit­te Lu­cá­nak:

– Ide nézz, kin­cset ta­lál­tam! Itt a kincs! Itt a kincs!

Lu­ca örö­mé­ben tán­colt. Ro­hant min­den­ki­hez, hogy meg­mu­tas­sa a kin­cset – még­is­csak meg­lett, meg­ér­te ke­res­ni!

Ámul­va néz­tem ezt a túl­ára­dó bol­dog­sá­got. Va­jon hol rej­tő­zik oly­kor a mi lel­ke­se­dé­sünk? Hol a mi ki­tar­tá­sunk?

Ke­re­pesz­ki Ani­kó