A hét témája
Kincskereső
– Add ide a lapátot, légy szíves! Rátekintek. Sötétbarna őzikeszeme csillog az izgatottságtól. Az idei nyár az ötödik a lányom életében, és erre az ötödik, a szokásosnál hűvösebb nyárra megingathatatlanná érett az elhatározása.
Keresem a valaha kék, mostanra foltossá kopott fém kislapátot, mellyel az elvetett magokra és elültetett palántákra szórom az agyagos, nem igazán termékeny földet. Vagy a gazt ásom ki vele, különben a gyökere benn marad a kőkemény talajban. Gyomlálni különben Marci is szeret, az eső áztatta földből még ő is könnyen kihúzza, majd diadalmasan felemeli, hogy megmutassa:
– Anya, ez gaz? Ezt ki lehet húzni?
De most sehol sem lelem. Gyanakszom. A három és fél éves fiam után kiáltok, aki csodálatos módon nyomban előkeríti a számára tiltott szerszámot, közben ártatlan képet vágva emeli rám kék szemeit.
– Nem én voltam, én nem tudok semmiről! – mondja a kék szempár.
De most nem haragszom, örülök, hogy megvan. A legtöbbször nyoma vész annak, amit három-négyszeri tiltás után eltántoríthatatlanul mégis megszerez, majd megunva ottfelejt valahol, maga sem emlékezve rá, hogy hol.
– De Luca, mire kell neked ez a lapát? Nem jó a kis sárga homokozólapát?
– Nem, kincset keresek! Anya, kérem! – robban ki belőle a nemtudoktovábbvárni, demostazonnal feszültsége. – Ugye, megengeded? – teszi hozzá kisvártatva.
Valamelyik este még az apja mesélte neki, hogy annak idején, amikor még ő is gyerek volt, kincset keresett a fák, bokrok alatt, és talált is néhány rozsdás vagy teljesen ép pénzérmét, többnyire régi pengőt. Akkor érett meg benne az elhatározás: ő is kincset talál majd, mint Apa! Itt kell, hogy lapuljon valahol az arannyal, ezüsttel, gyöngyökkel teli ládikó, a kiskakas gyémánt félkrajcárja és a hét törpe valamennyi csillogó gyémántja. Csak ki kell ásni.
Beleegyezem, lehengerel ez a határozottság.
Luca rögtön nekikezd az ásásnak – a fenyőfa és a tujabokrok alatt kezdi. Majd a ház sarkánál álló nagy fenyőfa alatt folytatja. Már több mint egy órája ugyanazt teszi: belemélyeszti a fémlapát orrát a földbe, majd kiforgat egy félmaroknyi tűlevéllel kevert rögöt. Újra és újra, mindig egy kicsit odébb.
Tavaly még nem volt ilyen kitartó. Emlékszem, húsvéthétfő reggelén meg kellett keresniük az elrejtett nyuszifészket. Többnyire Luca segített az öccsének is a keresésben, de előfordult, hogy bizony ő sem találta, és egy idő után már türelmetlenül topogott:
– Nem találom, Anya, segíts! Hol lehet? – és majdnem elpityeredett.
Egy kis segítséggel azonban mégis rálelt a két kis nyuszifészekre, melyben ott lapult a sok kis piros, kék, zöld, lila csokitojás, csokicsibe és csokinyúl.
Azért a nap végén éreztem, hogy egy kicsit csalódott. Egész délután keményen dolgozott, és nem talált semmit. Másnap ismét nekifogott, de ez a nap is úgy telt, mint az előző: kézzelfogható eredmény nélkül.
Ekkor a nagyanyja már megsajnálta. Kora délután, miközben a két gyermek fáradhatatlanul rohangált a kenyérsütés előkészületei közben a kemencehevítők és a tésztadagasztók között, két apró pénzérmét rejtett el a varizsálóbot mellett a fűben.
Marci lelt rá először, büszkén vitte Lucának:
– Ide nézz, kincset találtam! Itt a kincs! Itt a kincs!
Luca örömében táncolt. Rohant mindenkihez, hogy megmutassa a kincset – mégiscsak meglett, megérte keresni!
Ámulva néztem ezt a túláradó boldogságot. Vajon hol rejtőzik olykor a mi lelkesedésünk? Hol a mi kitartásunk?
Kerepeszki Anikó