A hét témája

3. he­lye­zett – Az elveszett Juh (Lk 15,1–7)

A kis­lány min­dig a zse­bé­ben tar­tot­ta fü­ze­tét. Sár­ga szí­nű bo­rí­tó­ján gir­be­gur­ba be­tűk­kel az állt: Nap­ló.

Nap­ló­nak bi­zony igen­csak kü­lö­nös volt: nem volt ben­ne egyet­len dá­tum sem, és min­den be­kez­dés a „Ma” szó­val kez­dő­dött.

„Ma na­gyon fél­tem. Messzi­ről lö­vé­sek hal­lat­szot­tak. El kel­lett me­ne­kül­nünk a go­no­szok elől. Anyá­ék gyor­san össze­pa­kol­tak, és el­in­dul­tunk fel­fe­lé, a hegy­re. So­kan va­gyunk, de nem jött ve­lünk min­den­ki. Évá­ék nem jöt­tek, és így nem volt ki­vel ját­sza­nom. Saj­nos, ott­hon hagy­tuk a ma­ci­mat is.”

„Ma már ke­vés­bé fé­lek, mint teg­nap. Köz­tünk van a pap bá­csi is. Meg­si­mo­gat­ta az ar­com, és azt mond­ta: ťNe félj, lá­tod, fel­fe­lé me­gyünk, egy­re kö­ze­lebb a Jó­is­ten­hez.Ť Biz­to­san iga­za van, mert ke­vés­bé hal­la­ni a lö­vé­se­ket. Évá­ék vi­szont egy­re tá­vo­labb lesz­nek tő­lem, és nem ke­rül­nek kö­ze­lebb a Jó­is­ten­hez sem. Megint a ma­cim nél­kül kell alud­nom.”

„Ma már csak egy ki­csit fé­lek. Jó ma­ga­san va­gyunk. Azt mond­ták, előbb-utóbb ta­lán Éva is utá­nunk jön az anyu­ká­já­val. A ma­cim azon­ban biz­to­san nem jön utá­nunk, mert ma­gá­tól nem tud jár­ni. A pap bá­csi is el­szo­mo­ro­dott es­té­re. Meg­kér­dez­tem tő­le, ne­ki is hi­ány­zik-e a ma­ci­ja. So­ká­ig gon­dol­ko­dott a vá­la­szon. Fur­csa, pe­dig sze­rin­tem egy­sze­rűt kér­dez­tem. Azt fe­lel­te: igen, hi­ány­zik, és most jött rá, hogy fel­tét­le­nül vissza kell men­nie ér­te. Hi­á­ba pró­bált el­for­dul­ni, ész­re­vet­tem a könnyes sze­mét. Nem ér­tem, hi­szen emi­att még én sem sír­tam.”

„Ma, mi­u­tán fel­kel­tünk, min­den­ki ar­ról be­szélt, hogy a plé­bá­nos úr ko­ra haj­nal­ban vissza­ment a fa­lu­ba az ott­hon­ma­rad­ta­kért. Apa vet­te ész­re elő­ször, hogy el­tűnt, csak a Bib­li­á­ját hagy­ta itt, ki­nyit­va. A tol­lal vas­ta­gon alá­hú­zott mon­da­tot én is el­ol­vas­tam: ťMe­lyik em­ber az kö­zü­le­tek, aki­nek ha száz ju­ha van, és egyet azok kö­zül el­ve­szít, nem hagy­ja ott a ki­lenc­ven­ki­len­cet a pusz­tá­ban, és nem megy az el­ve­szett után, míg­nem meg­ta­lál­ja azt?Ť Meg­kér­dez­tem anyu­tól, ki az el­ve­szett juh? ťAz el­ve­szett juh Éva anyu­ká­ja – vá­la­szol­ta, és szo­ro­san ma­gá­hoz ölelt –, Éva pe­dig a kis­bá­rá­nya, mint te az enyém.Ť”

„Ma új­ra mo­so­lyog­tam. Na­gyon meg­örül­tem Évá­ék­nak! El­hoz­ta őket a pap bá­csi. Csak a ma­ci­mat nem tud­ta el­hoz­ni. Nem baj, kü­lön­ben is, én már kis­bá­rányt sze­ret­nék…”

Mé­szá­ros Ta­más