A hét témája

2. he­lye­zett – A terméketlen fügefa (Lk 13,6–9)

A haj­dan volt szép­sé­ges sző­lős­ker­tet má­ra csak kó­ka­do­zó sző­lő­tö­vek lak­ták. Jött a ta­vasz, hoz­ta az élet re­mé­nyét, de ők nem haj­tot­tak ki. A nyár gon­do­san ön­töz­te gyö­ke­re­i­ket, a nap me­len­get­te le­ve­le­i­ket, de hi­á­ba. Az ősz vár­ta a ter­mést, de nem ad­ták. Leg­job­ban a te­let sze­ret­ték, ami­kor lus­tán el­te­rül­ve vé­gigal­hat­ták a hó­na­po­kat.

Volt a sző­lős­kert kö­ze­pén egy fü­ge­fa. Ő is ugyan­így élt. Hogy tit­kol­ja lus­ta­sá­gát, nyár­ra szép nagy le­ve­le­ket ho­zott, s meg­té­vesz­tet­te azo­kat, akik csak messzi­ről lát­ták és meg­kí­ván­ták őt.

– Ó, mi­lyen cso­dá­la­tos fü­ge­fa! – só­haj­tot­tak fel az éhes és szom­jas ván­do­rok. – Bi­zo­nyá­ra méz­édes a ter­mé­se. Bár­csak meg­kós­tol­hat­nánk eb­ben a nagy me­leg­ben!

– Még mit nem! – gon­dol­ta a fü­ge­fa –, nincs rá­tok szük­sé­gem!

Ar­ra szállt a ma­dár­ka, és le­te­le­pe­dett az ágán.

– Jó ár­nyé­kot adsz, te fü­ge­fa – mond­ta ne­ki bol­do­gan –, na­gyon hasz­no­san élsz. De meg­éhez­tem. Ad­nál egy ki­csit a ter­mé­sed­ből is?

– Tűnj in­nen, te pely­hes gom­bóc, majd pont mi­at­tad fo­gom itt tör­ni ma­gam! Nem elég a hű­vös, most még etes­se­lek is?

– Kér­lek, kér­lek! – ese­de­zett a ma­dár­ka.

De sem­mi.

– Jó, hát ak­kor ma­gam ke­re­sek egy kis fü­gét, te ne is fá­radj! – és cső­ré­vel szét­haj­to­gat­ta a le­ve­le­ket.

– De hi­szen raj­tad nincs egy szem ter­més se! – ki­ál­tott fel meg­le­pet­ten. – Mit csi­nál­tál ta­vasszal és egész nyá­ron? Min­den fa tud­ja a dol­gát, egye­dül te vagy ilyen lus­ta?!

– Mi kö­zöd hoz­zá? Húzz el in­nen, de messzi­re! – zár­ta össze le­ve­le­it a fü­ge­fa mér­ge­sen.

– Hogy mi kö­zöm hoz­zá? Meg­mon­dom én ne­ked, te puk­kancs! Ugyan­úgy fogsz jár­ni, mint ro­ko­nod a Je­ru­zsá­lem­be ve­ze­tő úton! Is­ten fia járt ar­ra, és meg­éhe­zett. Úgy, mint én. Szét­haj­tot­ta a fü­ge­fa le­ve­le­it, és nem ta­lált raj­ta egyet­len gyü­möl­csöt sem. Meg­át­koz­ta, és más­nap­ra az egész ki­szá­radt. Ha tud­nál mo­zog­ni, lát­hat­nád. Teg­nap még zöl­dellt messzi­re, má­ra szá­raz kó­ró az egész. Hát csak úgy mon­dom, hogy tudd! – és ez­zel el­röp­pent.

A fü­ge­fa do­hog­ni kez­dett.

– Nem tu­dom, mi­nek hoz­za ez itt a rém­hí­re­ket ne­kem. Én egy sző­lős­kert­ben ál­lok, pont a kö­ze­pén, nem egy nyo­mo­rult út szé­lén! Kö­röt­tem sző­lők él­nek, és ki­jár a gaz­da min­den év­ben meg­néz­ni en­gem: annyi­ra gyö­nyö­rű va­gyok! Per­sze a vin­cel­lér­nek is én va­gyok a ked­ven­ce. Ál­lan­dó­an jön és ké­nyez­tet… még hogy átok, mi­cso­da ször­nyű­ség! Nem is­mer ez a bal­ga ma­dár en­gem! Én a nagy fü­ge­fa haj­tá­sa va­gyok! En­gem cso­dál min­den­ki! Min­den­ki­vel tör­tén­het baj, ki­vé­ve en­gem. Én va­gyok a nagy­sze­rű és tö­ké­le­tes!

Meg­hal­lot­ták ezt a szá­ra­dó sző­lő­tö­vek, és ők is rá­zen­dí­tet­tek:

– Cso­da­szé­pek va­gyunk! Fen­sé­ge­sek és pá­rat­la­nok! Mi va­gyunk a ki­rály sző­lős­kert­je! Ve­lünk sen­ki se ér fel! Bi­zony, ki­jár hoz­zánk a ki­rály, és né­ze­get min­ket. Kell-e en­nél több ne­künk? So­ha sen­ki­vel nem fog­lal­koz­nak annyit, mint ve­lünk… – és ké­nyel­me­sen szét­nyúj­tot­ták a na­pon lus­ta ka­csa­i­kat.

De volt a sa­rok­ban két-há­rom kü­lön­ál­ló sző­lő­tő is. Ami­kor eze­ket a sza­va­kat hal­lot­ták, az egyik így szólt:

– Hát tény­leg ki­jár a gaz­da, de a ke­rí­tés már oda. Va­jon mi­ért nem csi­nál­tat­ja meg, ha olyan drá­gák va­gyunk ne­ki? Már alud­ni se tu­dok ré­mü­le­tem­ben, ha jön a sö­tét, min­dig be­to­la­kod­nak a va­dak, és sza­na­szét rág­nak. A rab­lók át­gá­zol­nak raj­tam, a gon­dat­la­nok le­tör­de­lik az ága­i­mat, a gye­re­kek meg ki­tép­des­nek. Nincs ez így rend­jén! Va­la­mi itt nem stim­mel, ba­rá­ta­im! És azt se lá­tom, hogy ami­kor a gaz­da el­megy, ak­kor a put­to­nyá­ban len­ne va­la­mi. Min­dig szo­mo­rú az ar­ca, ha ki­jön kö­zénk. Ha mi ilyen cso­dá­sak va­gyunk, ak­kor mi­ért nem örül ne­künk a gaz­da, és mi­ért nem véd meg min­ket a ke­rí­tés­sel?

– Os­to­ba! – su­sog­ták fe­lé a töb­bi­ek. – Kép­ze­lődsz! Min­ket sze­ret a gaz­da. De ha ve­led ez tör­té­nik, hát gon­dol­kodj már egy ki­csit! Ki a hi­bás? Mert ve­lünk sem­mi baj nem esik!

Ek­kor lé­pett a kert­be a gaz­da és a vin­cel­lér. A kis­ma­dár ér­dek­lőd­ve tért vissza. A gaz­da most szi­go­rú arc­cal né­zett szét.

– Lá­tom, sem­mi se vál­to­zott itt há­rom év alatt. Vágd ki a sző­lőt és a fü­ge­fát is – ren­del­ke­zett –, mi­nek fog­lal­ják a föl­det hi­á­ba. Majd ül­te­tek újat.

– Kér­lek – kö­nyör­gött a vin­cel­lér –, csak adj még egy évet. Meg­met­szem, ön­töz­ge­tem, trá­gyá­zom, gon­do­zom, ta­lán jö­vő­re te­rem, hisz te ad­tad be­lé az élet le­he­tő­sé­gét…

A nö­vé­nyek meg­nyu­god­tak. Na ugye, hogy nem es­het sem­mi ba­juk. Hát már azt hit­ték, hogy tö­vü­kön a fej­sze, de ez még nem a ki­vá­gás! Ők az élet zsong­lő­rei, túl­él­nek min­dent, és túl­jár­nak a vin­cel­lér eszén is. Csak jöj­jön az a ké­nyez­te­tés, az kell!

Egyet­ér­tet­tek, csak a kis­ma­dár rep­pent fel ri­ad­tan az ág­ról, mert meg­érez­te a ha­lál sza­gát…

Sa­lyá­mosy Éva