A hét témája

3. he­lye­zett – A Gonosz szőlőművesek (Lk 20,9–19)

Meg­la­zí­tot­tam egy ki­csit a biz­ton­sá­gi övet, és gyor­san meg­iga­zí­tot­tam a ha­ja­mat a vissza­pil­lan­tó tü­kör­ben. Azt a kis tin­cset la­zán elő­re­húz­tam, úgy, aho­gyan a leg­job­ban áll. Pánt lej­jebb, mo­soly fel­jebb. La­ci­val ott húz­tunk el a há­zunk előtt, apám nyír­ta a fü­vet a be­já­ró­nál.

A szom­széd üres te­lek­ből át­nyú­lik egy kis föld­rész, nem is ér­tem, hogy par­cel­láz­hat­tak így tel­ke­ket. Apám nyá­ron min­den fű­nyí­rás­kor, té­len min­den hó­kot­rás­kor el­mond­ja, hogy egy­sze­rű­en meg­szo­kás­ból nyír­ja és ta­ka­rít­ja azt a sá­vot, bár nem az övé. Tud va­la­mi­lyen el­bir­tok­lá­si tör­vény­ről, amely alap­ján ti­zen­öt év hasz­ná­lat után még­is az övé le­het a föld, ha köz­ben nem je­lent­ke­zik a tu­laj­do­nos. Ez csak ak­kor igaz, ha ab­ban a jó­hi­sze­mű tu­dat­ban gon­doz­za, hogy nem tud­ja, hogy nem az övé.

Apám tud­ja ezt, de úgy csi­nál, mint­ha nem tud­ná. Bir­to­kos­ként kell vi­sel­ked­nie, így le­het majd az ő tu­laj­do­na. Még há­rom hét van a ti­zen­öt év­ből, és je­lent­kez­het a bí­ró­sá­gon az el­bir­tok­lá­si ké­re­lem­mel. Na­gyi ta­valy majd­nem át­vett egy le­ve­let a pos­tás­tól, ame­lyet a szom­széd tu­laj­do­nos­nak ír­tak. To­vább akar­ta kül­de­ni, de apám csak annyit mon­dott: „Szó sem le­het ró­la!” Még ki­de­rül­ne, hogy tu­dunk a tu­laj­do­nos­ról! Ez­zel kút­ba es­ne az el­bir­tok­lá­si terv. Be­le is bo­lon­dul­na, ha vé­gül nem kap­ná meg.

Nem ál­lunk meg az au­tó­val, egy­sze­rű­en nem aka­rom még be­mu­tat­ni a szü­le­im­nek a Nagy Őt. „Szó sem le­het ró­la!” Jó­ké­pű srác, meg jó is ve­le, de azért még ko­rai len­ne. Majd ha ko­moly­ra for­dul, ak­kor el­mon­dom, hogy ez a mi ut­cánk, itt la­kunk, és be­mu­ta­tom a csa­lád­nak. A leg­utób­bi srác­cal nem kel­lett sza­kí­ta­nom, elég volt csak meg­hív­ni ma­gunk­hoz. Az­zal nem iga­zán tud­nám La­cit meg­sze­rez­ni ma­gam­nak, ha rá­sza­ba­dí­tom a csa­lá­do­mat. Ő csak az enyém! Úgy lesz, aho­gyan én aka­rom, és nem en­ge­dem, hogy akár anyám, akár az idi­ó­ta öcsém be­le­szól­jon. Hogy­is­ne! Él­je min­den­ki a sa­ját éle­tét, és száll­ja­nak le ró­lam a ma­ra­di fel­fo­gá­suk­kal! Ez az én éle­tem, az én lel­kem, az én szí­vem, az én tes­tem.

Ben­zin­kút, gyors­ét­te­rem. Ext­ra ben­zin, hogy az es­ti bu­lin ke­mé­nyen gyor­sul­jon a ver­da. Ka­ja a gyo­mor­ban, sok ra­ga­csos cso­ma­go­lás ki az ab­la­kon. Imá­dok re­pesz­te­ni, La­ci ma­ga­biz­to­san ve­zet, nem fé­lek mel­let­te. Be­le­ta­pos a gáz­ba, szá­gul­dunk az úton, a CD üvölt, köz­ben a dol­go­za­to­mon jár a fe­jem.

A be­ve­ze­té­sen kí­vül lé­nye­gé­ben min­dent az in­ter­net­ről töl­töt­tem le, de ki­csit át­ír­tam és át­for­máz­tam. A kö­tő­sza­va­kat ki­cse­ré­led a mon­da­tok­ban, az el­vá­lasz­tá­so­kat egy-két szó­tag­gal el­to­lod, a mon­da­to­kat fel­cse­ré­led, így szin­te le­he­tet­len vissza­ke­res­ni. Sze­rin­tem va­gyok annyi­ra in­tel­li­gens, hogy ír­jak olyat, mint azok az okos szer­zők, aki­ket hasz­nál­tam – akár az enyém is le­het­ne a szö­veg. Oda kel­le­ne ír­ni láb­jegy­zet­ben, hogy hon­nan van, de egy in­ter­net­cím olyan su­tán néz ki, rá­adá­sul kék­kel alá is húz­za a szá­mí­tó­gép. „Szó sem le­het ró­la” – hogy idéz­ges­sek –, úgy­sem szúr­ja ki a ta­nár ezer dol­go­zat kö­zül. Ha még­is, leg­fel­jebb két kre­di­tet bu­kok ve­le.

El­telt há­rom hét. Apám ár­tat­la­nul meg­ke­re­sett egy ügy­vé­det, hogy kié a föld­da­rab a be­já­ró mel­lett, és nem le­het­ne-e meg­sze­rez­ni. Le akar­ja be­to­noz­ni, így len­ne még egy par­ko­ló­hely a ház előtt, és a fű­nyí­rás­sal sem kel­le­ne to­vább va­ca­kol­ni. A dol­go­za­tom­ra ötöst kap­tam, a ta­nár még meg is di­csért a cso­port­ban. Mi­lyen ere­de­ti gon­do­la­tok! Ha­ha!

Élem a sa­ját éle­te­met, bol­do­gan. Ép­pen egy fürt édes sző­lőt sze­mez­ge­tünk La­ci­val egy pa­don. Min­den gyö­nyö­rű. Úgy ér­zem, sze­rel­mes va­gyok, és en­nek a bi­zser­gő ér­zés­nek át tu­dom ad­ni egész lé­nye­met. Meg­ta­lál­tam vég­re ma­ga­mat, sí­nen va­gyok, jó­ra for­dult a sor­som. Meg­sze­rez­tem, amit és akit akar­tam.

Oda­búj­tam mel­lé, és a fü­lé­be súg­tam: „Mi ak­kor most együtt já­runk?”

„Szó sem le­het ró­la, csak hasz­nál­juk egy­mást” – vá­la­szol­ta mo­so­lyog­va.

Mos­dá­si Ka­ti­ca