Élő víz

Most egy olyan té­má­ról gon­dol­koz­zunk el, amellyel nap nap után ta­lál­ko­zunk: a pa­nasz­ko­dás­ról.

Ahol le­ülünk, és vá­ra­koz­nunk kell, de ha csak össze­ta­lál­ko­zunk az ut­cán egy is­me­rős­sel, és meg­kér­dez­zük: „Hogy vagy?”, ak­kor a leg­töb­ben pa­nasz­kod­ni kez­de­nek. Egy or­vo­si vá­ró­ban, egy hi­va­tal­ban, ahol er­re még több idő van, még in­kább el­ön­ti az em­bert a pa­nasz. Va­jon mi, hí­vő em­be­rek nem ugyan­ezt tesszük? Pe­dig ró­lunk min­den baj mel­lett su­gá­roz­ni kel­le­ne az öröm­nek. Gon­dol­koz­zunk el te­hát ezen.

A pa­nasz­ko­dás­ban – ezt már ki­mu­tat­ták – a ma­gya­rok jár­nak az élen. Ter­mé­sze­te­sen na­gyon ne­héz tör­té­nel­mi idő­ket él­tünk, élünk, te­hát sok rossz do­log em­lé­ke, va­ló­sá­ga él­het ben­nünk, de van­nak még ná­lunk is ne­he­zebb hely­zet­ben élt és élő nem­ze­tek, ame­lyek le­ma­rad­nak mö­göt­tünk a pa­nasz­ko­dás­ban.

A pa­nasz­ko­dás­nak két ele­me van. Az egyik az, hogy mi­lyen rossz ne­kem, vi­gasz­talj meg, sze­ress en­gem. Ez még nem is olyan nagy baj, ne­künk, ke­resz­tyé­nek­nek er­re fel kell fi­gyel­nünk. Van azon­ban egy má­sik elem is. A pa­nasz­sor vé­gén ott van, hogy ez vagy az, hoz­zá­tar­to­zóm, mun­ka­tár­sam, a po­li­ti­ku­sok hi­bá­sak, és ki­ala­kul irán­tuk a gyű­lö­let. A pa­nasz mö­gött az a gon­do­lat hú­zó­dik meg, hogy én nem va­gyok sem­mi­ben sem hi­bás, ha­nem az én je­len­le­gi ál­la­po­tom vagy a múlt mi­att va­la­ki a hi­bás, csak én nem. Ez az út ve­sze­del­mes, mert a gyű­lö­let­tel együtt jár a fé­le­lem is. Ez a ket­tő együtt pe­dig tes­ti-lel­ki egész­sé­gün­ket, a má­sik em­ber­hez va­ló vi­szo­nyo­mat ront­ja, pusz­tít­ja.

Ak­kor nem sza­bad pa­nasz­kod­ni? Sza­bad, de vizs­gál­juk meg, hogy a pa­nasz­ko­dás­nak még mi­lyen mód­jai van­nak. Azok az em­be­rek, akik Jé­zus­hoz men­tek ta­ná­csért vagy gyó­gyí­tá­sért, két­fé­le ok­ból si­et­tek oda. Aki az örök­ség ügyé­ben sze­re­tett vol­na Jé­zus­ban párt­fo­gót ta­lál­ni, azt – mi­vel törekvése em­be­ri irigy­ség­ből szár­ma­zott – Jé­zus el­uta­sít­ja.

A Jé­zus­hoz me­nők na­gyobb ré­sze gyó­gyul­ni akart, mert be­teg volt, bi­zo­nyá­ra pa­nasz­ko­dott is, hisz Jé­zus meg­kér­dez­te, mit akar, hogy cse­le­ked­jék ve­le. Ez már jobb út­nak lát­szik. De ezek dön­tő több­sé­ge csak va­la­mi ván­dor­pró­fé­tát, gyó­gyí­tó em­bert lá­tott ben­ne. Azok a szek­ták ilye­nek, ahol a pa­nasz­ko­dók, be­te­gek egy va­rázs­ló em­ber kö­ré gyűl­nek, aki per­sze nem­egy­szer az Is­ten em­be­ré­nek mu­tat­ja ma­gát. A hí­vek egy idő után zsák­ut­cá­ba jut­nak, és új va­rázs­lót ke­res­nek, az elő­zőt pedig meg­gyű­lö­lik, vagy fél­nek va­rázs­ere­jé­től.

Ezek után még egy­szer fel kell ten­nünk a kér­dést: te­hát ne pa­nasz­kod­junk?

A zsol­tá­rok te­le van­nak pa­nasszal, de más bib­li­ai köny­vek is. Azonban eb­ben a vá­lasz is mind­járt ben­ne van: pa­nasz­kod­ha­tunk és pa­nasz­kod­junk Is­ten­nek, mint­hogy ő a mi sze­re­tő Atyánk, aki meg­hall­gat­ja pa­na­szun­kat, ha szük­sé­ges­nek lát­ja, meg­gyó­gyít­ja be­teg­sé­gün­ket. Ha Is­ten­nek pa­nasz­ko­dunk, ak­kor még pa­nasz­kod­ha­tunk el­len­sé­ge­ink­re is, jól­le­het Is­ten ezt tu­do­má­sul ve­szi, mert tud­ja, hogy bű­nö­sök va­gyunk, de hogy meg­hall­gat­ja-e ezt az imád­sá­got, nem min­dig tud­juk, mert íté­le­tét mi nem min­dig lát­juk meg. Így óv meg at­tól, hogy pa­na­szunk meg­hall­ga­tá­sa a má­sik em­ber fe­let­ti győ­ze­lem ér­zé­sét kelt­se ben­nünk. Ahogy Gyök­össy Ban­di bá­csi ír­ta, még ag­resszi­ón­kat is ki­önt­het­jük Is­ten előtt, mert ő megint csak tud­ja, hogy bű­nös em­be­rek va­gyunk.

Van a pa­nasz­ko­dás­nak még egy mód­ja, amely tu­laj­don­kép­pen az előb­bi szár­ma­zé­ka. Pa­nasz­kod­ha­tunk a ve­lünk, ér­tünk imád­ko­zó test­vé­rünk­nek is. Ő pa­na­szun­kat, ba­ja­in­kat oda­vi­szi imád­sá­ga­i­ban az Úr elé, vagy­is megint vissza­ju­tot­tunk oda, hogy pa­nasz­kod­ni Is­ten­nek sza­bad, le­het, mert ő meg­hall­gat­ja pa­na­sza­in­kat. Ab­ból nem fa­kad­hat gyű­lö­let és fé­le­lem.

Ha ne­ki vagy egy hí­vő gyer­me­ké­nek ki­pa­nasz­kod­tuk ma­gun­kat, ak­kor meg­je­len­he­tünk a vi­lág­ban örö­me­ink­kel, min­de­nek­előtt az­zal, hogy ba­ja­ink ugyan van­nak, mint a ve­lünk vá­ra­ko­zó, be­szél­ge­tő em­be­rek­nek, de ne­künk van Is­te­nünk, aki eze­ket meg­hall­gat­ja, a ja­vunk­ra meg­old­ja.

Ha ke­resz­tyén vagy, ne si­rán­kozz együtt a vi­lág pa­nasz­ko­dó­i­val, ma­gad is rá­té­ve a pa­na­szok­ra egy la­pát­tal, ha­nem pa­nasz­kodj Is­ten­nek, ne má­sutt ke­resd a meg­ol­dást, és ne tá­mad­jon ben­ned gyű­lö­let és fé­le­lem, mert az pusz­tít­ja éle­te­det. Jé­zus meg­hall­gat té­ged.

Dr. Ri­to­ók Pál