A hét témája

Novellaíró-pályázatunk anyagaiból

Kö­zép­is­ko­lás ko­rom­ban min­dig ret­teg­tem – pél­dá­ul az orosz­órá­kon –, ne­hogy ki­hív­ja­nak fe­lel­ni. Per­sze, időn­ként nem úsz­tam meg, s ilyen­kor ma­gam­ban bosszú­san nyö­szö­rög­ni kezd­tem a cím­be­li kér­dést. A csa­ló­dott­ság el­ho­má­lyo­sí­tot­ta jó­zan íté­lő­ké­pes­sé­ge­met, ezért nem vet­tem fi­gye­lem­be a tényt, hogy az ese­tek több­sé­gé­ben azért még­se en­gem szó­lí­tot­tak a táb­lá­hoz fe­le­lés­re.

Jó né­hány esz­ten­dő telt el az­óta, de sok em­ber­tár­sam­hoz ha­son­ló­an ma is csak a sze­mé­lyem­mel kap­cso­la­tos ne­ga­tí­vu­mo­kat va­gyok haj­la­mos ész­re­ven­ni, mint­ha a po­zi­tív dol­gok az élet ter­mé­sze­tes ve­le­já­rói len­né­nek. Mint­ha a jó ala­nyi jo­gon jár­na ne­künk. Így van ez­zel a gaz­dál­ko­dó is, aki­nek öt­évi bő­sé­ges ara­tás után el­ve­ri ter­mé­sét a jég. Ilyen­kor óha­tat­la­nul ki­fa­kad: „Mi­ért ép­pen én? Mi­ért az én ter­mé­se­met?” Ugyan­ak­kor az or­szág má­sik ré­szé­ben gaz­dál­ko­dó föld­mű­ves, aki­nek a ve­té­sét két si­ker­te­len év után ép­pen most nem tet­te tönk­re a bel­víz, nem te­szi fel a kér­dést, hogy mi­ért ép­pen az ő ter­mé­sét kí­mél­te meg a ter­mé­szet sze­szé­lye. Mi­ért is?

A baj­ba ju­tott em­ber ego­cent­ri­ku­san vi­szo­nyul hely­ze­té­hez, tö­ké­le­te­sen meg­fe­led­kez­ve azok­ról a so­kak­ról, akik az övé­hez ha­son­ló vagy an­nál is sú­lyo­sabb hely­zet­ben van­nak. Csak­hogy az érem­nek két ol­da­la van, adott az el­len­pó­lus, a „Mi­ért ép­pen ő?”. Akár az előb­bi, ez is spe­ci­á­lis kér­dés, a kü­lönb­ség csak annyi, hogy előb­bit a ve­lünk tör­tént kel­le­met­len­sé­gek, utób­bit má­sok si­ke­re in­du­kál­ja. Va­la­ki je­len­tős va­gyont örö­költ egy el­hunyt ame­ri­kai nagy­bá­csi­tól. A mi re­ak­ci­ónk: Mi­ért ép­pen ő? Más pél­da: an­nak a ki­bír­ha­tat­lan Ko­vács­nak ötö­se volt a lot­tón. Mi­ért ép­pen ne­ki?

Az em­be­ri ter­mé­szet már csak ilyen. Min­den szé­pet és jót ön­ma­gá­nak akar, a kel­le­met­len, rossz dol­go­kat „elő­zé­ke­nyen” meg­hagy­ja má­sok­nak. Sa­ját sze­ren­csé­jét ter­mé­sze­tes­nek te­kin­ti, mert ilyen­kor a szem­lé­let­mód­ja be­szű­kül; a ve­le tör­té­nő sze­ren­csét­len­ség vi­szont sze­rin­te va­la­mi­fé­le fél­re­ér­tés, hi­ba a rend­szer­ben. Ugyan­ak­kor a má­sok­kal tör­té­nő po­zi­tív ese­mé­nyek ese­tén szé­les lá­tó­kör­ről tesz ta­nú­bi­zony­sá­got.

A „Mi­ért ép­pen én?” rög­esz­mé­jé­től va­la­mennyi­en egész éle­tünk­ben szen­ve­dünk, s ez a rög­esz­me – az adott prob­lé­mát sú­lyos­bít­va – az ön­mar­can­go­lás so­rán ko­moly lel­ki vál­ság­gá is te­re­bé­lye­sed­het. Ezért ne ke­res­sünk min­den­áron oko­za­ti té­nye­zőt! Van­nak dol­gok, ame­lye­ket úgy kell el­fo­gad­ni, ahogy adód­nak, a „mi­ért” kér­dé­se bon­col­ga­tá­sá­nak sem­mi ér­tel­me. Ahol az ér­te­lem ku­dar­cot val­lott, a hit még győ­ze­lem­re se­gít­het.

Len­gyel Já­nos