Evangélikusok

A nap­pa­li szo­ba fa­lán a Szu­pe­rek csa­lád­fá­ja egé­szen 1799-től, a szek­rény te­te­jén a ko­vá­csok cé­hé­nek kan­csó­ja 1825-ből, míg az asz­ta­lon a du­na­föld­vá­ri evan­gé­li­kus egy­ház­köz­ség száz­éves fenn­ál­lá­sá­nak al­kal­má­ból ki­adott ju­bi­le­u­mi, 1927-es em­lék­lap má­so­la­ta – tár­gyak, ame­lyek­nek a tör­té­ne­té­vel meg­is­mer­ked­het­tem azon a ked­di na­pon, ami­kor ott­ho­ná­ban meg­lá­to­gat­tam a du­na­föld­vá­ri gyü­le­ke­zet egyik osz­lo­pos tag­ját. Szu­per György hat évig volt pres­bi­te­re, majd 1952-től 1986-ig, har­minc­négy esz­ten­dőn át gond­no­ka a kö­zös­ség­nek.

Be­lép­tem­kor ne­vet­ve kér­dez­te, hogy hoz­tam-e ma­gam­mal pi­zsa­mát, mert ha ő egy­szer el­kezd me­sél­ni, ak­kor an­nak még más­nap sem lesz vé­ge. Nem ma­rad­tam más­na­pig, de a ná­luk töl­tött dél­után alatt is egy csa­lád­já­hoz és gyü­le­ke­ze­té­hez hű evan­gé­li­kus örö­mök­ben és pró­ba­té­te­lek­ben egy­aránt bő­vel­ke­dő élet­út­ja raj­zo­ló­dott ki előt­tem.

A sváb gyö­ke­rű Szu­pe­rek fér­fi­ai ko­vács­di­nasz­ti­át al­kot­tak, míg a csa­lád nő­tag­jai kö­zött az ura­dal­mi sza­kács­női poszt örök­lő­dött. Egy 1770-ből szár­ma­zó né­met nyel­vű ok­irat sze­rint az ük­apa, Szu­per Jó­zsef Le­vél te­le­pü­lés­re szó­ló bor­ke­res­ke­del­mi en­ge­délyt ka­pott. Így a déd­apa, Szu­per Lő­rinc már Ma­gyar­or­szá­gon szü­le­tett 1799-ben, a csa­lád pe­dig 1880 óta él Du­na­föld­vá­ron, ami­kor is Gyur­ka bá­csi kovács nagy­ap­ja be­köl­tö­zött a településre.

Jel­lem­ző­en vi­gyáz­tak ar­ra, hogy a csa­lád­ba le­he­tő­leg ne ke­rül­jön más val­lá­sú és más szak­má­jú tag – így Gyur­ka bá­csi húsz­év­nyi, hob­bi­ként vég­zett csa­lád­fa­ku­ta­tá­sá­nak ered­mé­nye­ként apai és anyai ágon is ren­ge­teg ko­vá­csot tud­nak fel­mu­tat­ni.

Ősi evan­gé­li­kus csa­lád­ról lé­vén szó a du­na­föld­vá­ri gyü­le­ke­zet temp­lomépítő tag­jai kö­zött is ott vol­tak. Gyur­ka bá­csi apai nagy­ap­ja volt a Szu­per családból az első gondnok az egy­ház­köz­ségben. Az anyai, Heus­che nagy­apa jól állt anya­gi­lag, és va­ló­szí­nű­leg ő is hoz­zá­járult a harangöntés költ­sé­gei­hez. En­nek írá­sos nyo­ma ugyan nincs, de a ha­ran­gon ta­lál­ha­tó több név kö­zül az egyik az övé.

A csa­lád – aho­gyan ma mon­da­nánk – szak­ma­i­lag is a csú­cson volt. Az apai nagy­apa volt a du­na­föld­vá­ri ko­vács­céh atya­mes­te­re, vagy­is ve­ze­tő­je. En­nek em­lé­két őr­zi „Föld­vár be­tsü­le­tes, ér­de­mes ko­váts czé­hé­nek kor­sa­ja”, ame­lyen az idé­zett so­ron kí­vül az 1825. áp­ri­lis 25-ei dá­tum is ol­vas­ha­tó. A cé­hen be­lül ké­sőbb Gyur­ka bá­csi édes­ap­ja lett a kor­el­nök.

A ko­vács­mes­ter­sé­get a fiú is to­vább­vit­te, bár a kis Gyur­ka szí­ve­seb­ben lett vol­na er­dész. Kü­lö­nös ér­zé­ke volt az ál­lat­be­teg­sé­gek­hez is, így nem­egy­szer meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy a ló­nak mi le­het a ba­ja – az Is­ten is gyógy­ko­vács­nak te­rem­tet­te. Rá­ter­mett­sé­ge a csa­lá­don kí­vül is ha­mar ki­de­rült.

Sas­hal­mon töl­töt­te a ta­nu­ló­éve­ket 1937 ok­tó­be­ré­től 1941 ok­tó­be­ré­ig. Még más­fél éve sem volt inas, ami­kor a mes­tert be­vit­ték ka­to­ná­nak, és ő az ak­kor ti­zen­hat éves ta­nonc­ra bíz­ta a mű­hely ve­ze­té­sét. Két év inas­ko­dás után Gyur­ka le­tet­te a mes­ter­vizs­gát, bár az ezt iga­zo­ló pa­pír még egy da­ra­big vá­ra­tott ma­gá­ra, hi­szen hi­va­ta­lo­san nem le­het ilyen rö­vid idő alatt mes­ter­vizs­gát ten­ni. Sok szem­pont­ból ne­héz évek vol­tak ezek, mert meg­ta­pasz­tal­hat­ta a ke­nyér­jegy, az éhe­zés, a pénz­nél­kü­li­ség idő­sza­kát.

A ka­to­nai be­vo­nu­lást ő sem ke­rül­het­te el. A se­reg­ben el­vé­gez­te a re­pü­lő­aka­dé­mi­át, de hi­á­ba kap­ta meg az el­mé­le­ti kép­zést, nem re­pül­he­tett, mert a gya­kor­lat­ra nem volt ben­zin. És hi­á­ba volt osz­tály­el­ső, nem ka­pott ró­la pa­pírt, mert idő­köz­ben Szá­la­si át­vet­te a ha­tal­mat. Gyur­ka bá­csi vé­gül a rá­dió­fel­de­rí­tők­höz ke­rült.

1. már­ci­u­sá­ban szü­le­it a ha­lá­lá­ról ér­te­sí­tet­ték – ő pe­dig ok­tó­ber 17-én ha­za­ér­ke­zett a fog­ság­ból. Rossz hely­re kéz­be­sí­tet­ték ugyan­is az ugyan­olyan ne­vű uno­ka­test­vé­ré­nek el­huny­tá­ról szó­ló le­ve­let.

Két he­tet volt ott­hon, de no­vem­ber 1-jén új­ra be kel­lett vo­nul­nia. A te­réz­vá­ro­si, a fe­renc­vá­ro­si és a jó­zsef­vá­ro­si te­le­fon­köz­pont ki­épí­té­sé­hez ve­zé­nyel­ték.

Ami­kor 46 ok­tó­be­ré­ben le­sze­rel­he­tett, néhány evangélikus hittestvér­rel két hé­tig ta­ka­rí­tot­ták a du­na­föld­vá­ri temp­lo­mot, ame­lyet az oro­szok is­tál­ló­nak hasz­nál­tak. Pres­bi­ter­sé­get is vál­lalt. Az idő tájt ke­rült a gyü­le­ke­zet­be Mi­há­csi La­jos lel­kész, aki ad­dig szin­tén a fron­ton tel­je­sí­tett ka­to­nai szol­gá­la­tot.

Gyur­ka bá­csi édes­ap­ja rö­vi­de­sen agy­vér­zést ka­pott, így rá há­rult a fel­adat, hogy a csa­lád­ról gon­dos­kod­jon, el­lás­sa a cé­hen be­lü­li fel­ada­to­kat, va­la­mint át­vál­lal­ja a gyü­le­ke­zet­ben a gond­no­ki te­en­dő­ket. Mi­há­csi lel­kész úr­ral jár­ták Föld­várt és a kör­nye­ző te­le­pü­lé­se­ket, hogy élet­ben tart­sák vagy új­ra­élesszék a gyü­le­ke­ze­te­ket. Ak­ko­ri­ban épült ki Pen­te­le me­ző­vá­ro­sá­ból ha­zánk el­ső „szo­ci­a­lis­ta vá­ro­sa”, Sztá­lin­vá­ros, a ké­sőb­bi Du­na­új­vá­ros. Az ot­ta­ni evan­gé­li­ku­sok össze­gyűj­té­sé­nek fel­ada­tát a föld­vá­ri­ak vet­ték ma­guk­ra.

Az 1952. esz­ten­dő azért is fon­tos az éle­té­ben, mert – az Úr­is­ten ke­mény pró­ba­té­te­lei után – a hét­sze­res vő­le­gény­ből szep­tem­ber 20-án férj lett. Fe­le­sé­gé­vel öt­ven­két évet él­tek le bé­kes­ség­ben. Két lá­nyuk szü­le­tett, Jut­ka és Már­ti. Az idő­seb­bik esz­ter­gá­lyos lett, a fi­a­ta­labb pénz­ügyi is­ko­lá­kat vég­zett.

Az inas­évek, a ka­to­na­ság és a Szá­la­si-idő­szak ese­mé­nyei mind tér­ben, mind lé­lek­ben el­tá­vo­lí­tot­ták Gyur­ka bá­csit a hit­be­li dol­gok­tól. Ha­za­tér­te után – sa­ját be­val­lá­sa sze­rint – in­kább kö­te­les­ség­tu­dat­ból in­téz­te a vál­lalt vagy rá­bí­zott fel­ada­to­kat, de a pró­ba­té­te­lek és a ne­héz­sé­gek mind kö­ze­lebb vit­ték őt Is­ten­hez. „Sok min­de­nen men­tem ke­resz­tül, de a Jó­is­ten­nek meg az őri­ző an­gya­lom­nak na­gyon so­kat kö­szön­he­tek” – össze­gez­te éle­tét.

A du­na­föld­vá­ri gyü­le­ke­zet pe­dig ne­ki és csa­lád­já­nak kö­szön­het so­kat, hi­szen több év­ti­ze­des szol­gá­la­tuk alatt szív­ügyük lett a ma­rok­nyi evan­gé­li­kus­ság sor­sa. Weiss Jó­zsef ne­vű uno­ka­test­vé­ré­vel együtt nem­csak anya­gi­ak­kal, de két­ke­zi mun­ká­val is so­kat se­gí­tet­tek pél­dá­ul a gyü­le­ke­zet épü­le­te­i­nek fel­újí­tá­sa­kor. Gyur­ka bá­csi­nak kö­szön­he­tő­en a temp­lom ha­rang­ja elekt­ro­mos mű­köd­te­té­sű. Vic­ce­sen úgy fo­gal­ma­zott: „A nagy­apám ad­ta a ha­ran­got, én pe­dig a ha­ran­go­zót.”

Bo­da Zsu­zsa