A hét témája

– Az iga­zán nagy tör­té­ne­tek a kis­em­be­rek­ről szól­nak!

– Hogy ír­hat­nék nagy tör­té­ne­te­ket, hi­szen még alig él­tem – mond­ta a fi­a­tal­em­ber.

– Fi­am – szólt mély han­gon az öreg kán­tor –, a nagy tör­té­ne­tek nem a vi­lág­ban van­nak, ha­nem a szí­ved­ben.

A fi­a­tal­em­ber las­san bó­lin­tott, mint­ha min­den egyes szót kü­lön meg­fon­tol­na.

– De ak­kor is – ve­tet­te el­len –, nem is­me­rek hí­res em­be­re­ket, nem lát­tam a tör­té­ne­lem iga­zán nagy szín­pa­da­it, nem hall­gat­tam kö­zel­ről a múlt ránk ma­radt kot­tá­it, és még alig-alig is­mer­tem meg a ne­ves el­be­szé­lők mun­ká­it.

Le­haj­tot­ta a fe­jét, és na­gyot só­haj­tott.

Már csak ket­ten vol­tak a temp­lom­ban, vé­get ért az is­ten­tisz­te­let, min­den­ki tá­vo­zott. A fi­a­tal­em­ber fel­ment az or­go­ná­nál ülő kán­tor­hoz, és le­ros­kadt mel­lé a pad­ra. Csend­ben be­szél­get­tek, mi­köz­ben az est né­mán kú­szott be az ab­la­ko­kon, s fél­ho­mály ült meg az épü­let­ben.

– Bár­mit ír­hatsz a vi­lág­ról, az em­ber­ről – szólt re­kedt han­gon a kán­tor –, ha nem ön­töd be­le a szí­ve­det és a lel­ke­det, csak be­tűk lesz­nek a pa­pí­ro­don. Még fi­a­tal vagy, és csak egy éve pró­bál­ko­zol írás­sal. Adj ma­gad­nak egy kis időt, le­gyen tü­re­lem ben­ned. Hidd el, az az eré­nyek leg­ne­me­seb­bi­ke.

– Szép tör­té­ne­te­ket aka­rok ír­ni. Olya­no­kat, me­lyek­ből ki­de­rül, mennyi­re fon­tos Jé­zus sze­re­te­te. Nincs an­nál cso­dá­la­to­sabb, mint meg­ér­te­ni a Meg­vál­tó sza­va­it. Én pe­dig csak to­vább aka­rom ad­ni az em­ber­tár­sa­im­nak. De csak ülök itt, egy meg­ko­pott kis­vá­ros­ban, min­dig ugyan­az tör­té­nik, és már kez­dek ki­áb­rán­dul­ni.

Az öreg kán­tor is hal­kan só­haj­tott. Le­né­zett a temp­lom­ha­jó­ba, az üres pad­so­rok ár­nyai kö­zé.

– Jé­zus na­gyon bol­dog, hogy őt és ta­ní­tá­sa­it aka­rod meg­ír­ni az em­be­rek­nek. Ha­nem hall­gass ide, ő sem csak úgy Hű­be­le Ba­lázs mó­don in­dult ne­ki. Tu­dod te is, hogy éve­ket jár­ta Aty­ja vi­lá­gát, míg ta­ní­ta­ni kez­dett.

– Igen, tu­dom. A tü­re­lem…

– Nem csak tü­re­lem. Ne a tes­ted­del gyűjts a vi­lág­ból, ha­nem a lel­ked­del és a szí­ved­del.

A fiú most fel­né­zett az öreg­re, és kér­dő te­kin­tet­tel bá­mult az ősz szem­öl­dök alá, a rán­cok kö­zé, be­le a fi­a­ta­lo­san csil­lo­gó sze­mek­be.

– Mit gyűjt­sek?

Az öreg hal­kan kun­co­gott.

– Azt, amit Jé­zus is gyűj­tött, mi­előtt ta­ní­ta­ni kez­dett vol­na. Kin­cse­ket!

– Kin­cse­ket?

– Igen. Még­hoz­zá igaz kin­cse­ket. Az igaz kin­cse­ket a szí­ved vá­laszt­ja ki, és az is őr­zi meg. Még­hoz­zá a sze­re­tet se­gít­sé­gé­vel. Jé­zus ren­ge­teg kin­cset ha­gyott hát­ra. Nyisd ki a szí­ve­det, hogy ész­re­ve­hesd őket, mert az olya­nok­nak hagy­ta hát­ra, mint te. Ha Jé­zus­ról akarsz ír­ni, ah­hoz a szí­ved kell, nem a vi­lág ezer­nyi ké­pe.

– Nem va­gyok biz­tos ben­ne, hogy hasz­nál­ni tu­dom eze­ket a kin­cse­ket, fő­leg, ha meg sem ta­lá­lom őket. A szí­vem pe­dig Jé­zu­sé, még­sem tu­dok ró­la szép tör­té­ne­te­ket ír­ni.

– Fi­am, ahol a kin­csed van, ott lesz a szí­ved is. Ezt Jé­zus ta­ní­tot­ta ne­künk. Fi­gyelj szív­vel a sza­va­i­ra, és meg­ta­lá­lod azo­kat a kin­cse­ket.

So­ká­ig nem szól­tak sem­mit.

A fi­a­tal­em­ber el­for­dí­tot­ta a te­kin­te­tét, és ki­le­sett az ap­ró kis ab­la­kon, mely a nyu­ga­ti fal­ba volt vág­va. A nap ép­pen ak­kor bu­kott a ho­ri­zont alá. Na­rancs­sár­ga gömb­jé­nek utol­só szik­rái az ala­cso­nyan szál­ló fel­hők­re ol­vad­tak, s úgy ra­gyog­tak ott, mint a hul­lám­zó tűz. Majd las­san azok a szí­nek is el­mé­lyül­tek, és a na­rancs bí­bor­ba, vé­gül sö­tét­kék­be tűnt. Az­tán ahogy az éj sö­tét kö­pe­nye be­bur­kol­ta a vi­lá­got, oda­bent, egé­szen a mély­ben, egy ap­ró kis fény gyúlt fel.

A fiú mo­so­lyog­va for­dult vissza az öreg kán­tor fe­lé.

– Azt hi­szem, az el­ső kin­cse­met ép­pen most ta­lál­tam meg.

– Iga­zán? – kér­dez­te az öreg is mo­so­lyog­va.

– Igen. És úgy dön­töt­tem, ott­hon meg is írom. Egy me­leg­szí­vű, sze­re­tet­tel­jes kán­tor­ról fog szól­ni. Egy olyan em­ber­ről, aki már ren­ge­teg kin­cset fel­hal­mo­zott a szí­vé­ben, s min­den sza­vá­ban és tet­té­ben Jé­zus sze­re­te­té­nek a ta­ní­tá­sa mun­kál. Egy ilyen vén kán­tor­ról fo­gok én ír­ni!

– Ó, va­ló­ban? – kun­co­gott az öreg.

– Az iga­zán nagy tör­té­ne­tek a kis­em­be­rek­ről szól­nak!

Var­ga Pé­ter