A hét témája

A Szán­tó­ve­tő megy és szór­ja a ma­got. Öles, egyen­le­tes lé­pé­sek­kel ha­lad az egye­net­len ta­la­jon. A ke­zét a bugy­rá­ba dug­ja, mar­kol­ja a ma­got és len­dí­ti szét, szer­te­szét a föl­dön.

Apu­kám bi­zony már ve­tő­gé­pet ag­gat a szép kék trak­tor­ja mö­gé, és úgy szór­ja be mag­gal a föl­det.

A Szán­tó­ve­tő megy és szór­ja a ma­got. Öles lé­pé­sek­kel ha­lad az egye­net­len ta­la­jon. A ke­zét új­ra a bugy­rá­ba dug­ja, mar­kol­ja a ma­got és len­dí­ti szét, szer­teszét a föl­dön. Hin­ti a ma­got, bár­mi tör­tén­jék, es­sék akár­ho­va.

Apu­kám na­gyon pon­to­san ál­lít­ja be a gé­pe­ket, hogy mi­nél több te­rem­hes­sen, mi­nél ke­ve­sebb es­sen a va­dá­szok­nak ki­tisz­tí­tott ös­vény­re, a les kö­ré és a vil­lany­osz­lop­hoz. Hi­szen nem akar­ja pa­za­rol­ni a ma­got.

A Szán­tó­ve­tő csak ha­lad azok­kal az öles lép­tek­kel és pa­za­rol. Nem né­zi a föld arany­ko­ro­na-ér­té­két, nem mé­ri az össze­té­te­lét. Hul­lik a mag min­den­fe­lé. Út­ra, gaz­ba, szik­lák kö­zé… A ke­zét a bugy­rá­ba dug­ja új­ra, és mar­kol­ja a ma­got, hin­ti szét, szer­te­szét amer­re jár.

A leg­na­gyobb kü­lönb­ség, hogy édes­apám­nak nem fáj, ha egy-egy mag még­sem jó hely­re pottyan, és nem kel ki. A Szán­tó­ve­tő­nek be­le­saj­dul a szí­ve min­den egyes el­vesz­te­ge­tett mag­ba. Ter­mést akar lát­ni, nem hasz­not. Öles lép­te­i­vel ter­mő­vé tesz, amit csak tud, élő­vé, amit csak le­het. Ter­mést akar lát­ni, nem hasz­not. Bugy­rát egé­szen a föld­re pa­za­rol­ja.

Pe­te Vi­o­let­ta