Cantate

Ízt ad a só az étel­nek, pá­rat­lan ízt és za­ma­tot aján­dé­koz ez az ének­be szőtt ige­hir­de­tés éne­kes­köny­vünk­nek. Leg­alábbis az én „top­lis­tá­mon” do­bo­gós he­lyen áll. Hat­éves misszi­ói lel­ké­szi szol­gá­la­tom so­rán ugyan­is gyak­ran szen­ved­tem at­tól, hogy alig-alig van iga­zi misszi­ói töl­té­sű éne­künk. Ezért is ér­té­ke­lem nagy­ra, hogy Scholz Lász­ló ének­szö­ve­gé­nek min­den so­ra tö­mény, tisz­ta, bib­li­kus misszio­ló­gia.

A zse­ni­á­lis jé­zu­si ké­pek­ből ki­in­dul­va (Mt 5,13–16) drá­ma­i­an ak­tu­á­lis kor- és kór­ké­pet raj­zol egy­há­zunk mai ál­la­po­tá­ról: „ízet­len ha­lom… ár­nyék… ar­cát el­ta­ka­ró ta­nít­vány… fá­radt, gyar­ló nép…”

De az ének­szer­ző nem esik a min­dig csak ká­ro­gó, ítél­ke­ző pré­di­ká­to­rok csap­dá­já­ba, akik csak sö­tét di­ag­nó­zist tud­nak hir­det­ni, és el­ás­sák a rá­juk bí­zott gyó­gyí­tó evan­gé­li­um kin­csét.

Scholz Lász­ló a misszió lé­nye­gét ra­gad­ja meg, ami­kor kér­dé­sek so­rá­val hív­ja él­te­tő, gyó­gyí­tó pár­be­széd­re az ének­lő gyü­le­ke­ze­tet. Hi­szen a misszió nem mo­no­lóg, ha­nem az em­be­rek va­ló­di kér­dé­se­i­re fel­kí­nált va­ló­di is­te­ni vá­la­szok gaz­dag tár­há­za. „Mért va­gyunk rom­lás, ár­nyék, rej­tőz­kö­dő Krisz­tus-ta­nú?!”

Ezek­re a le­ráz­ha­tat­lan kér­dé­sek­re hir­de­ti meg a fel­sza­ba­dí­tó, moz­gó­sí­tó vá­la­szok so­rát, már-már szin­te tö­mör misszi­ói hit­val­lás­ként, kül­de­té­si nyi­lat­ko­zat­ként: „Hogy su­ga­rat hint­sünk, az Úr bíz­ta ránk… Le­gyünk vég­re az­zá, mi ben­ned va­gyunk: Von­zó lát­vány, íz, fény – úgy lesz hol­na­punk!”

Mind­ez nem re­ánk pa­kolt újabb te­her, nyo­masz­tó fel­adat, tel­je­sít­mény­kény­szer, hi­szen az utol­só vers fel­tár­ja a misszió, a ke­resz­tény élet kül­de­té­sé­nek erő­for­rá­sát, a Krisz­tus­ba ka­pasz­ko­dó imád­sá­got: „Meg­vál­tot­tál, Jé­zus, ön­nön vé­re­den. Kö­nyö­rülj most…”

Kü­lön­le­ges za­ma­tot je­lent a szö­veg­ben az el­ső két vers vissza­té­rő fel­szó­lí­tá­sa: „Em­lé­kez­tess min­ket, só az asz­ta­lon… Em­lé­kez­tess, gyú­ló es­ti lám­pa­fény!” Ez az ének nem­csak fü­lün­ket, szí­vün­ket nyi­to­gat­ja, ha­nem iga­zi jé­zu­si lá­tás­ra tá­gít­ja gyak­ran vak­si, rö­vid­lá­tó sze­mün­ket. Se­gít fel­fe­dez­ni, meg­lát­ni egy egé­szen hét­köz­na­pi esz­köz­ben, egy pro­fán só­tar­tó­ban krisz­tu­si kül­de­té­sünk tit­kát: ízt ad­ni, a rom­lást aka­dá­lyoz­ni. Se­gít meg­lát­ni egy láng­ra lob­ba­nó gyer­tyá­ban a bá­to­rí­tó kül­de­tést: merj vi­lá­gí­ta­ni, ég­ni, ha kell, el­ég­ni, hogy el­űzd a sö­tét­ség ár­nya­it.

Aki ilyen mó­don nem­csak né­zi, de meg is lát­ja a te­rem­tett vi­lág meg­annyi pré­di­ká­ló je­lét, az olyan gaz­dag em­ber, aki má­so­kat is gaz­da­gít­hat. Hi­szen ha mind­ezt igyek­szünk má­sok­kal is meg­lát­tat­ni – jé­zu­si kül­de­tést töl­tünk be. Er­re a misszi­ói lá­tás­ra se­gít­het, ta­nít­hat min­ket Scholz Lász­ló sze­met, szí­vet nyi­to­ga­tó éne­ké­nek fi­gyel­mes ol­va­sá­sa és ének­lé­se.

Gáncs Pé­ter