Napról napra

Va­sár­nap

Jé­zus mond­ja: „Én va­gyok az iga­zi sző­lő­tő, és az én Atyám a sző­lős­gaz­da. Azt a sző­lő­vesszőt, amely gyü­möl­csöt te­rem, meg­tisz­tít­ja, hogy még több gyü­möl­csöt te­rem­jen.” Jn 15,1–2 (Ézs 7,31–37; Ap­Csel 9,1–9/10–20/; Zsolt 41) Rög­zí­tő drót, met­sző­ol­ló, kö­tö­ző­gyű­rű, ol­tó­kés, sok egyéb szer­szám és per­sze a sző­lő kö­ré ke­rí­tés, hogy véd­ve le­gyen. Mind­ez csak esz­köz, mert a lé­nyeg: a szép, egész­sé­ges, dús für­tű, mo­soly­gó gyü­mölcs. Amely­re rá­néz­ve a gaz­da szí­ve örül. Ame­lyért nem saj­nál fá­rad­sá­got, gon­dos­ko­dást, pe­pe­cse­lést, időt, ener­gi­át. Sze­re­tet­tel, fél­tőn gon­doz­za, met­szi, kár­te­vők el­len per­me­te­zi. Az a kis sző­lő­szem pe­dig él, fej­lő­dik. Nem az ő ér­de­me. Raj­ta van a sző­lő­tőn, ener­gia, erő, táp­anyag áram­lik be­lé, és a gaz­da ke­ze alatt nő. Ál­dott le­gyen a mi Gaz­dánk, aki gon­doz min­ket. És a mi sző­lő­tőnk, aki ál­tal éle­tünk van: Jé­zus Krisz­tus.

Hét­fő

Jé­zus oda­men­ve meg­fog­ta Si­mon anyó­sá­nak a ke­zét, és talp­ra ál­lí­tot­ta, úgy­hogy az asszonyt el­hagy­ta a láz. Mk 1,31 (4Móz 11,23; Mt 9,27–34; 1Jn 2,7–11) Akár be­teg­ség, akár dé­mo­ni ha­ta­lom a láz (Lk 4,39: Jé­zus rá­pa­ran­csol, s az el­hagy­ja), Jé­zus na­gyobb mind­egyik­nél. Pil­la­nat­fel­vé­tel ez a tör­té­net – s még­is vi­gasz­ta­ló! Annyi nyo­mo­rú­sá­gunk van, amely­ből gyó­gyul­ni sze­ret­nénk, de csak te­he­tet­le­nül ver­gő­dünk, mint a ma­gas láz­ban fek­vő be­teg. Még az ál­ma­ink is za­va­ro­sak, és az éb­ren­lét is szen­ve­dés. Ami­kor az­tán el­hagy a láz, új­ra élet, ener­gia köl­tö­zik tag­ja­ink­ba. Mi is ki­csi, egy­sze­rű, hét­köz­na­pi em­be­rek va­gyunk. Jé­zus­nak még­is fon­to­sak. Gyen­gé­ket talp­ra ál­lí­tó, be­teg, láz­tól za­va­ros ál­mok­kal te­li éle­tün­ket gyó­gyí­tó Krisz­tus, ké­rünk, ülj ide mel­lénk! Hogy az­után mi is, mint ez a gyó­gyult asszony, szol­gál­has­sunk ne­ked.

Kedd

Az Úr ural­ko­dik örök­kön örök­ké! 2Móz 15,18 (Jn 18,37; 4Móz 12,1–15; 1Jn 2,12–17) Sem­mi sem tart örök­ké– vi­gasz­tal­ja ma­gát az em­ber rossz nap­ja­in. Van, ami (aki) örök­ké tart – vi­gasz­tal a Szent­írás. Vi­gasz in­nen néz­ve, és vi­gasz az Is­ten igaz­sá­ga, böl­cses­sé­ge, jó­sá­ga fé­nyé­ben, on­nan jö­vő üze­net­ként. Én eb­be ka­pasz­ko­dom. Így már az is el­tör­pül, hogy itt a föl­dön van szen­ve­dés, van bá­nat, ha­lál, mert ami örök­ké tart, az a lé­nyeg. És az Úr­is­ten ural­ma örök­ké tart. Ez pe­dig elég ne­kem. A hi­te­met, mint egy hor­gonyt, eb­be ve­tem.

Szer­da

Mid van, amit nem kap­tál? Ha pe­dig kap­tad, mit di­csek­szel, mint­ha nem kap­tad vol­na? 1Kor 4,7 (1Sám 1,27; Mt 17,14–20/21/; 1Jn 2,18–29) Hány­szor hall­juk: Nem azt ka­pom, amit ér­de­mel­nék. Több fi­ze­tést. Több le­he­tő­sé­get. Jobb éle­tet. Könnyebb elő­re­ju­tást. Meg­be­csü­lést, si­kert. Mert töb­bet ér­de­mel­nék. A Bib­li­át – és Pált – azért nem le­het so­ha­sem „meg­un­ni”, túl­ha­lad­ni, mert olyan alap­ve­tő igaz­sá­go­kat tár fel, mint ez a mai ige is. Ke­ves­lem, amim van. No de: mim is van, amit nem kap­tam?! Vak­sá­gunk­ban, gő­günk­ben el­hisszük (egyén és kö­zös­ség), hogy ma­gunk ju­tunk ered­mé­ny­re. A hit fé­nyé­ben meg­lát­juk, hogy ép­pen for­dít­va van: éle­tünk, kap­cso­la­ta­ink, si­ke­re­ink, ké­pes­sé­ge­ink és min­den a sze­re­tő Is­ten aján­dé­ka! S ez a lá­tás há­lát és örö­met fa­kaszt ben­nünk. Aki di­csek­szik, ve­le di­cse­ked­jék!

Csü­tör­tök

Pál ír­ja: Cso­dál­ko­zom, hogy at­tól, aki Krisz­tus ke­gyel­me ál­tal el­hí­vott ti­te­ket, ilyen ha­mar más evan­gé­li­um­hoz pár­tol­tok; pe­dig nin­csen más. Gal 1,6–7a (1Kir 18,37; Jak 5,13–16; 1Jn 3,1–10) Ha­tá­ro­zott, ke­mény, éles sza­vak­kal szól Pál. A ve­szély igen nagy: a gala­ták kö­zött olya­nok je­len­tek meg, akik az apos­tol ál­tal ala­pí­tott gyü­le­ke­zet­ben az evan­gé­li­um meg­ha­mi­sí­tá­sá­val za­vart kel­tet­tek. Át­ko­zott le­gyen, aki mást hir­det – fa­kad ki Pál. Bi­zony, mi sem le­he­tünk meg­en­ge­dő­ek. Is­ten in­gyen adott ke­gyel­mét bár eszünk nem ér­ti, hi­tünk meg­ra­gad­ja. Ma sincs más öröm­hír! Annyi tet­sze­tős, ám go­nosz, té­ves, ár­tó „ta­ní­tás” ér­ke­zik ezer csa­tor­nán. El­ra­gad­hat a za­va­ros ár, ha nem ka­pasz­ko­dunk az egy igaz evan­gé­li­um­ba, ha nem Krisz­tus igé­jén mé­rünk le min­dent, ha nem a Bib­lia a zsi­nór­mér­té­künk.

Pén­tek

Lát­ta Is­ten, hogy min­den, amit al­ko­tott, igen jó. 1Móz 1,31a (Jel 4,11; Lk 23,6–12; 1Jn 3,11–18) Mi­kor is érez­tem azt, hogy va­la­mi, amit al­kot­tam, „igen jó”? Nem is tu­dom… De hogy fáj­na, ha tö­ké­let­len em­be­ri mun­ká­mat va­la­ki tönk­re­ten­né, szét­dúl­ná, meg­gya­láz­ná! A vi­lág és ben­ne az em­ber Is­ten ál­tal jó­nak te­rem­te­tett, az ő ál­dá­sát hor­doz­za. A bűn azon­ban meg­ron­tot­ta al­ko­tá­sát. Ádá­mok, Évák: pusz­tít­juk a föl­det, ön­ma­gun­kat, egy­mást. Is­ten pe­dig, ahe­lyett, hogy ha­rag­já­ban ma­gá­ra hagy­ná a vi­lá­got – le­gyen az­zá, ami­vé tet­tük –, el­küld­te Jé­zust. Hogy tisz­ta lap­pal in­dul­has­sunk. Hogy meg­ment­se azt, aki ne­ki annyi­ra drá­ga – té­ged, en­gem.

Szom­bat

Ör­ven­dez­nek ál­ta­lad, akik sze­re­tik ne­ve­det. Zsolt 5,12c (Jn 15,10–11; Ézs 57,15–19; 1Jn 3,19–24) Az em­ber sok he­lyen ke­re­si az örö­möt. Az öröm ter­mé­sze­te, hogy el­il­lan, el­mú­lik. Tár­gyi for­rá­sai el­vesz­nek, el­kop­nak. Az em­be­ri sze­re­tet­kap­cso­la­tok ad­ta öröm is el­tö­rik, vagy el­ve­szít­jük azt, aki­hez kö­tőd­tünk. Van nem mú­ló öröm? Az öröm­mel te­li élet for­rá­sa nem le­het más, csak az, aki örök­ké­va­ló, aki a sze­re­tet, tisz­ta­ság, jó­ság és igaz­ság. Őt ke­res­sük!

Kő­há­ti Dóra