Napról napra

Va­sár­nap

Min­den lé­lek az enyém. Ez 18,4 (Jn 17,2; Lk 10,25–37; 1Jn 4,7–12; Zsolt 93) „Kész a vi­lág, / Fe­szült, ün­ne­pi vá­rás / Ter­jeng fe­let­te. / Ha­lot­ti csend. Csak né­ha-né­ha / Só­hajt az Is­ten Lel­ke. // Ki­mér­ve min­den pá­lya / Meg­tölt­ve min­den lé­lek-lám­pa, / Ahol csak úr a lét…” (Dsi­da Je­nő: Pün­kös­di vá­ra­ko­zás) Ki va­gyok? Egy­ál­ta­lán, mi­fé­le bir­tok­vi­szony­ban ér­tel­mez­he­tő az em­be­ri lé­lek? Az élet? A vers so­rai köl­tői lá­to­más­ban fo­gal­maz­zák meg, hogy min­den lé­lek gaz­dá­ja a Te­rem­tő, aki sza­vá­val vi­lá­gos­sá­got ad a föld­re. S mi a fény­ből ka­punk fényt. Sze­re­tet­ből sze­re­te­tet. A For­rás­ból éle­tet, hi­tet. Pün­kösd­del a vi­gasz­ta­ló Szent­lel­ket. Kié va­gyok? Ki­nek szol­gá­lok? Ki­re mu­tat éle­tem? Ha már tu­dom, kié va­gyok – Is­te­né –, ak­kor azt is tisz­táz­ni tu­dom, mi az enyém. S ez igen sok föl­di ke­se­rű­ség­től és füg­gő­ség­től meg­ment.

Hét­fő

Az Úr ezt mond­ta Ab­rám­nak: Ál­ta­lad nyer ál­dást a föld min­den nem­zet­sé­ge. 1Móz 12,1.3 (Gal 3,29; 5Móz 15,1–11; 1Jn 4,1–6) Eb­ben az el­hí­vás­ban, Áb­ra­hám meg­ál­dá­sá­ban Is­ten az egész em­be­ri­ség­re néz­ve cse­lek­szik. Nem „csak” Áb­ra­hám éle­té­ben kezd újat az Is­ten, mi­kor új ha­zá­ba in­dít­ja, föl­det, utó­dot ígér ne­ki. „…akik hit­ből va­lók, azok Áb­ra­hám fi­ai.” (Gal 3,7) Így pe­dig raj­tunk van­nak mind­azok az ál­dá­sok, ame­lye­ket Is­ten Áb­ra­hám­ra he­lye­zett. Lás­suk meg, hogy a Jé­zus Krisz­tus­ba ve­tett hit­nek mi­lyen mély­sé­gei, aján­dé­kai van­nak! Is­ten újat kez­dett az egész vi­lág éle­té­ben, és en­nek az új­nak mi is ré­sze­sei le­he­tünk!

Kedd

Ami­kor ki­irt­ják a föl­dön élők kö­zül, né­pe vét­ke mi­att éri a bün­te­tés. Ézs 53,8 (1Pt 3,18; Ám 5,4–15; 1Jn 4,7–21) Hol van a te Is­te­ned? – kér­de­zik tő­lünk sok­szor. Ha az em­be­ri go­nosz­ság, a jár­vá­nyok, a ter­mé­sze­ti ka­taszt­ró­fák pusz­tí­ta­nak, gú­nyo­san az „üres ég” fe­lé mu­to­gat­nak az em­be­rek. Meg­ren­dít­he­ti hi­tün­ket e kér­dés? Nem, ha az szik­lá­ra épült. Ézsa­i­ás köny­vé­nek 53. fe­je­ze­te szá­mom­ra nagy­be­tűs vá­lasz, szik­la. Is­ten ott volt, mi­kor pró­fé­tá­ja Krisz­tus­ról szólt. Ott volt, mi­kor Jé­zus em­ber­ré lett, ami­kor ta­ní­tott és gyó­gyí­tott, majd a Gol­go­tán meg­halt. Ott volt, mi­kor fel­tá­madt, s itt van most is Is­ten. „Az Úr aka­ra­ta cél­hoz jut ve­le” (53,10): hir­de­ti or­szá­gát, evan­gé­li­u­mát. Nincs vé­let­len, nem a ká­osz az úr a te­rem­tett­ség­ben; Is­ten ke­zé­ben va­gyunk, az utol­só szó az övé. Ter­ve van ve­lünk, üd­vös­ség­re vi­vő ter­ve.

Szer­da

Di­csér­jé­tek az Urat mind, ti né­pek, di­cső­ít­sé­tek mind, ti nem­ze­tek! Zsolt 117,1 (Ef 4,6; 5Móz 24,/10–15/17–22; 1Jn 5,1–5) Az igaz is­ten­di­csé­ret szív­ből fa­kad, és az egész élet mö­göt­te van. Egye­dül az em­ber ké­pes sza­va­i­val és tet­te­i­vel di­csér­ni az Is­tent. A sze­re­tet dia­ló­gu­sa is ez az élet­re hí­vó, meg­tar­tó Is­ten­nel: „Tartsd meg éle­te­met, hogy di­csér­hes­se­lek” – így a 119. zsol­tár. Is­ten­tisz­te­le­tünk li­tur­gi­á­ja olyan ősi, mély, ma­gasz­tos, gon­do­san fel­épí­tett ele­mek­ből áll, hogy a nyi­tott szív­vel részt ve­vő át­él­he­ti ben­ne a kö­zös­sé­gi is­ten­di­csé­ret, Krisz­tus-di­csé­ret iga­zi örö­mét. A ta­lál­ko­zás cso­dá­ját a Min­den­ha­tó­val.

Csü­tör­tök

Az Úr ve­lem van, mint erős vi­téz. Jer 20,11a (Jel 1,10–11.17–18; Ap­Csel 4,32–37; 1Jn 5,6–12) Je­re­mi­ás ke­se­reg, hogy olyat bí­zott rá az Úr, ami­ért meg­ver­ték, ka­lo­dá­ba zár­ták, ki­gú­nyol­ták. De vi­gaszt ta­lál hi­te ál­tal. A ta­nít­vá­nyok is szem­be­sül­tek az­zal, hogy Jé­zus kö­ve­té­se nem „nép­sze­rű” do­log. Mert egé­szen más lesz az, aki az Úré. Nem szól­hat, nem vi­sel­ked­het töb­bé ugyan­úgy, mint ad­dig. „…töb­bé te­hát nem én élek, ha­nem Krisz­tus él ben­nem…” (Gal 2,20) Pár év­ti­ze­de kis­vá­ros­ban ér­tel­mi­sé­gi­nek temp­lom­ba jár­ni – kar­ri­er szem­pont­já­ból – nem volt ta­ná­csos, me­sé­li egy lel­kész az em­lé­ke­it. Mi mit ten­nénk meg az Úrért? Vál­lal­juk őt, vagy el­fu­tunk? Egy biz­tos: ő ve­lünk van, ha őhoz­zá me­gyünk.

Pén­tek

Pál ír­ja: Nem kí­vá­nok más­sal di­cse­ked­ni, mint a mi Urunk Jé­zus Krisz­tus ke­reszt­jé­vel, aki ál­tal ke­reszt­re fe­szít­te­tett szá­mom­ra a vi­lág, és én is a vi­lág szá­má­ra. Gal 6,14 (Ézs 53,5; Mt 26,47–50/55–56/; 1Jn 5,13–21) Sze­re­tünk di­cse­ked­ni. A töb­bi­ek fö­lé ke­re­ked­ni va­la­mi­vel. Si­kert, pénzt, ha­tal­mat, kap­cso­la­to­kat fel­mu­tat­ni. A hí­vő em­bert is el­éri a di­csek­vés kí­sér­té­se, ha messzebb­re ke­rül az igé­től. Pál di­csek­vé­se, örö­me, ere­je, büsz­ke­sé­ge, min­de­ne: a Krisz­tus ke­reszt­je. Mi ho­gyan kö­ves­sük Pált? Éle­tünk min­den nap­ján, tet­te­ink­ben, sza­va­ink­ban lát­ha­tó­an-lát­ha­tat­la­nul vi­sel­jük a je­let, hogy hoz­zá, a meg­fe­szí­tett és fel­tá­ma­dott Úr­hoz tar­to­zunk. Ez­ál­tal a vi­lág­hoz va­ló vi­szo­nyunk is át­ren­de­ző­dik. Mér­he­tet­le­nül so­kat nye­rünk így.

Szom­bat

Nézd! El­vet­tem a bű­nö­det, és dí­szes ru­há­ba öl­töz­tet­lek té­ged. Zak 3,4 (Lk 12,27–28; Júd 1–2.20–25; 2Jn 1–13) Bör­tön­ben jár­va ami fel­tű­nő: a ru­ha. Egyen­sza­bás, kék-szür­ke, le­han­go­ló szín­vi­lág, dísz­te­len­ség, át­la­gos anyag, min­den el­ítélt szá­má­ra egy­for­ma­ság. Is­ten előtt min­den­ki vét­ke­zett, egy sincs, aki igaz len­ne. Ne­künk is jo­go­san jár­na a rab­ru­ha! El­ke­se­rí­tő len­ne ab­ban jár­ni! Ha Is­ten nem cse­lek­szik ér­tünk, meg­vál­tá­sun­kat nem vég­zi el Jé­zus a ke­resz­ten… De az­óta, ha oda­me­gyünk elé, és le­bo­ru­lunk lé­lek­ben, mi is meg­tisz­tu­lunk vé­re ál­tal. Dí­szes, fe­hér ru­hát ka­punk. Be­csül­jük meg. Ne pisz­kol­juk össze!

Kő­há­ti Dó­ra