E heti Luther-idézet

„Ez a hit szü­le­tik és épül, ha azt hir­de­tik, hogy Krisz­tus mi­ért jött, mit ho­zott, és mit ad, mi­lyen mó­don és mi­lyen cél­ra kell azt el­fo­gad­ni. Ez tör­té­nik ott, ahol he­lye­sen ta­nít­ják a ke­resz­tyén sza­bad­sá­got, ame­lyet tő­le ka­punk, amellyel va­la­mennyi­en ke­resz­tyén ki­rá­lyok és pa­pok va­gyunk, amellyel min­de­nek urai va­gyunk, és bí­zunk ab­ban, hogy amit te­szünk, az az Is­ten előtt tet­sző és el­fo­ga­dott lesz, aho­gyan már el­mond­tam. En­nek hal­la­tán ki ne ör­ven­dez­ne szí­ve min­den sar­ká­ban, és ilyen vi­gasz­ta­lás­tól ki ne me­le­ged­nék fel Krisz­tus sze­re­te­té­re? Mert ilyen sze­re­tet­re sem­mi­fé­le tör­vénnyel vagy cse­le­ke­det­tel so­ha nem jut­na el. Ki az, aki az ilyen szív­nek ár­ta­ni tud­na, vagy azt meg­fé­lem­lít­het­né? Ha rá­tör a bűn tu­da­ta vagy a ha­lál fé­lel­me, ké­szen szá­má­ra a re­mény­ség az Úr­ban, és nem fél, ami­kor ezek­ről a ve­sze­del­mek­ről hall, nem is in­dul meg, ha­nem meg­ve­ti azo­kat, mint el­len­sé­ge­it. Vi­szont hi­szi, hogy Krisz­tus igaz­sá­ga az övé, sa­ját bű­ne pe­dig már nem az övé, ha­nem Krisz­tu­sé. De mi­vel Krisz­tus igaz­sá­gá­tól min­den bűn el­tű­nik, a Krisz­tus­ba ve­tett hi­tért szük­sé­ges – mint előbb mond­tuk, és aho­gyan az apos­tol is ta­nít­ja –, hogy a ha­lál és a bűn el­len tá­mad­junk, és ezt mond­juk: ťHol van, ha­lál, a te győ­zel­med? Hol van, ha­lál, a te ful­lán­kod? A ha­lál ful­lánk­ja pe­dig a bűn, a bűn ere­je pe­dig a tör­vény. De Is­ten­nek le­gyen há­la, aki ne­künk ad­ja a győ­zel­met Jé­zus Krisz­tus, a mi Urunk ál­tal.Ť (1Kor 15,55–57) Mert a ha­lál el­tű­nik, nem­csak Krisz­tus győ­zel­mé­ben, ha­nem a mi­énk­ben is, mint­hogy a mi hi­tünk ál­tal és a mi hi­tünk­ben mi is győ­zünk.”

Luther Márton: Ér­te­ke­zés a ke­resz­tyén em­ber sza­bad­sá­gá­ról (Prőh­le Ká­roly for­dí­tá­sa)