Cantate

Jó len­ne új élet­for­mát ta­lál­ni. Élet­mó­dot. Élet­stí­lust. Élet­ve­ze­tést. Ame­lyet nem rek­lá­mok tö­ké­le­tes­re re­tu­sált dísz­let­em­be­rei mo­so­lyog­nak, mo­zog­nak, be­szél­nek be­le a tu­da­tunk­ba. Nem olyat, ame­lyért cse­ré­be is­me­ret­len, hát­tér­be hú­zó­dó, sze­mély­te­len lé­te­zők pénzt, el­ve­ket kér­nek, és ré­gi­nek ki­ki­ál­tott ér­ték­ren­de­ket do­bat­nak sze­mét­re az új re­mény­ség fe­jé­ben. Va­la­mi egé­szen más meg­úju­lá­sért ki­ált a vi­lág. Amely nem kö­ve­tel le­he­tet­len, elv­te­len vál­to­zást. Amely­től nem csu­pán az ma­rad­hat az em­ber, aki va­ló­já­ban, ha­nem ki­tel­je­sed­het. Amely­től sa­ját ma­ga új di­men­zi­ó­it, bol­do­gí­tó po­zi­tí­vu­ma­it fe­dez­he­ti fel, és amely­től rá­döb­ben­het, hogy nem ma­gá­ra ha­gyott, vé­let­len lé­te­ző a vi­lág­ban, ha­nem egy cso­dá­la­tos al­ko­tó ke­ze nyo­mát, arc­má­sát hord­ja ma­gán.

Ko­rán reg­gel vagy éj­jel, a ránk vir­radt na­pért adott há­lá­ban, az iga­zi, fel­emel­ke­dett pil­la­na­tok­ban, a min­den­na­pok cso­dá­i­ra va­ló rá­döb­be­né­sek­ben, min­den rez­dü­lé­sünk­ben, a vi­lág min­den rez­dü­lé­sé­ben: min­den mö­gött ott van az, aki el tud in­dí­ta­ni er­re az új élet­re. Csak mer­ni kell meg­szó­lí­ta­ni, kér­ni őt, ami­kor már na­gyon sze­ret­nénk az új­ra­kez­dést. Új­ra­kez­de­ni an­nak a rég el­vesz­tett, te­rem­tés­ko­ri „íme, min­den igen jó”-nak az ízé­vel, amely­re meg­al­ko­tott ben­nün­ket az Is­ten. Ezért igen jó őt di­csér­ni, ezért jó el­tel­ni nagy­sá­gá­val, ezért jó föl­emel­ked­ni hoz­zá.

Mert ha már va­la­mi el­sza­kadt Is­ten és em­ber kö­zött, ő ak­kor is a kö­zös­sé­get, az együtt örü­lést ke­re­si ve­lünk. Amíg hely­re nem áll, tö­ké­le­tes­sé nem lesz az új te­rem­tés, addig az ör­ven­de­ző kö­zös­ség alap­ja: hogy van tö­rek­vés az Is­ten fe­lé, hogy van meg­té­rés, hogy van örök­ké­va­ló, bol­dog élet­be ve­tett hit, hogy a szí­vek­ben már Is­ten or­szá­ga van. Most ez a „jó” ada­tik leg­főbb jó­ként, de ez elég ah­hoz, hogy aki rá­ta­lál, an­nak egész éle­te for­du­la­tot ve­gyen. Új élet­mó­dot, élet­stí­lust, élet­ve­ze­tést ta­lál: a ke­gye­lem kol­du­sa­i­nak min­dig bő­vel­ke­dő­vé tett éle­tét.

„Áld­jad, lel­kem, az Urat, és ne fe­ledd el, mennyi jót tett ve­led!” Ha ez a kö­nyör­gés min­den­nap ve­lünk éb­red, lel­künk­kel, ak­kor mind­vé­gig meg­ma­rad­ha­tunk a Sztá­rai meg­éne­kel­te igaz hit­ben. A hit­ben, amely min­den­nap a fe­led­he­tet­len Meg­vál­tó fel­fog­ha­tat­lan sze­re­te­té­be ka­pasz­ko­dik. A hit­ben, amely össze­kö­ti el­sza­kadt múl­tun­kat, meg­vál­tott, meg­újí­tott je­le­nün­ket és bol­dog, múl­ha­tat­lan jö­vőn­ket: egész, Is­ten­től aján­dék­ba ka­pott lé­tün­ket.

Ör­dög End­re