Kultúrkörök

– A ro­hadt élet­be, pi­szok ma­gas ez a fal! – szit­ko­zó­dott Ár­pád, mi­köz­ben újabb ci­ga­ret­tát ka­part elő a zse­bé­ből. Vi­li, a kő­mű­ves­se­géd nye­rít­ve fel­rö­hö­gött az áll­vány te­te­jén.

– Mar­ha szé­pen be­szél a fő­nök. Mint­ha nem is temp­lom­ban len­nénk, ha­nem va­la­mi is­ten­ver­te kocs­má­ban, mi?! – és ol­dal­ba lök­te a kö­nyö­ké­vel Gé­z­ut, a pely­he­dző ál­lú ta­nu­ló­gye­re­ket.

A fiú csön­de­sen, le­haj­tott fej­jel ke­ver­te a vö­dör­ben a glet­te­lő anya­got. Nem na­gyon tet­szett ne­ki ez a stí­lus, de szól­ni nem mert, ne­hogy meg­bánt­sa a mes­tert. Meg az­tán félt is a szá­juk­tól. Hogy is tud­ná ő meg­fé­kez­ni eze­ket?! Meg ma­ga is csu­pa bi­zony­ta­lan­ság. Ha nem tet­szik az Is­ten­nek a be­széd­jük, hát majd jel­zi ne­kik va­la­hogy. Ő min­den­eset­re nem ke­ve­re­dik be­le eb­be a vi­tá­ba.

– Mért hall­gat­nék, mi?! – böf­fen­tette vál­lát vo­no­gat­va a fő­nök. – Nem fi­zet­tek meg olyan ész­ve­szej­tő­en, hogy még fo­hász­kod­jak is mun­ka köz­ben.

S mi­vel sza­va­it újabb rö­hö­gés kö­vet­te, úgy érez­te, nagy si­ke­re van, hát egy igen­csak két­ér­tel­mű nó­tá­ba fo­gott. A se­géd­je lel­ke­sen fúj­ta ve­le a paj­zán szö­ve­get, na­gyo­kat nye­rít­ve a po­é­nok­nál. Csak Gé­zu ma­radt né­ma, el­gon­dol­kod­va a tá­vol­ba né­zett, és csen­de­sen tet­te a dol­gát. Ár­pád a fel­sőbb­ren­dű­ek ma­ga­biz­tos­sá­gá­val, meg­ve­tő­en mér­te vé­gig a min­dig sze­rény gye­re­ket. Még sört se haj­lan­dó in­ni, mi lesz eb­ből? El fog­ják ta­pos­ni, le­söp­rik, mint egy toll­pi­hét, nagy­szá­jú­ak­nak áll ma a vi­lág, az ilyen nyu­szik nem bol­do­gul­nak ben­ne.

– Na, mi van, kö­lyök? – in­tett fe­lé a fe­jé­vel. – Csak tán nem imád­ko­zol ép­pen, olyan csend­be' vagy.

Gé­zu el­pi­rult. A gon­do­la­tai egé­szen más­hol jár­tak. Va­la­ha, ki­csi ko­rá­ban ő is járt hit­tan­ra, a lel­kész éne­kelt és me­sélt ne­kik, nagy ün­ne­pek­re szín­da­rab­bal ké­szül­tek, nyá­ron meg ve­lük fo­ci­zott a pá­lyán. Per­sze a lelkészt már ré­gen má­sik fa­lu­ba he­lyez­ték, nem is is­me­ri ezt a mos­ta­ni pa­pot, csak va­la­hogy még­is za­var­ja, hogy egy temp­lom­ban így be­szél­nek. Vi­li, a se­géd fiú úgy ke­re­si a mes­ter ked­vét, mint­ha az ő szim­pá­ti­á­ján múl­na az éle­te. Per­sze ta­lán igaz is va­la­me­lyest, ne­héz ma mun­kát ta­lál­ni, ket­ten meg jól el­van­nak. De ez az ál­lan­dó vi­ho­gás a fő­nök min­den sza­ván, ez még­is olyan vissza­ta­szí­tó. Köz­ben azért egy csöp­pet meg tud­ja ér­te­ni, ő is a töb­bi­ek csú­fol­ko­dá­sa mi­att ma­radt el a hit­tan­ról an­nak ide­jén.

Úgy in­dult el ezen a ma­gá­nyos és sok­szor ér­tel­met­len­nek tű­nő úton, ahogy Vi­li, tet­sze­ni akart az osz­tály­tár­sa­i­nak, kö­zé­jük sze­re­tett vol­na tar­toz­ni. A lel­ke mé­lyén gyak­ran érez­te un­do­rí­tó­nak sa­ját ma­gát is. Ré­gen volt, most már ké­ső bá­nat. Őt már le­ír­ta az Is­ten. Pe­dig volt va­la­mi… va­la­mi meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan, sze­líd öröm ab­ban a lel­kész­ben, ami­re ő is vá­gyott, hogy egy­szer meg­ta­lál­ja. Itt üres a temp­lom, a tisz­te­let, amit érez irán­ta, csak olyan, mint egy ha­lott­nak ki­já­ró né­ma fő­haj­tás.

Vég­re foly­tat­ták a mun­kát, a hall­ga­tá­sa is­mét el­te­rel­te Ár­pád fi­gyel­mét a ta­nu­ló­já­ról, csak az uta­sí­tá­so­kat kül­döz­get­te fe­lé, paj­zán tré­fá­i­val – meg­elé­ge­dett az­zal, hogy Vi­lit el tud­ja szó­ra­koz­tat­ni. Las­san ha­lad­tak, a fal na­gyon rossz ál­la­pot­ban volt. A glet­te­lés­sel telt el az egész he­tük, és alig va­la­mi­vel lett jobb a mun­ká­juk nyo­mán a hely­zet. „Ke­vés a pénz” – tár­ta szét a kar­ját a gond­nok, csak egy kis fel­újí­tás­ra te­lik. És ők küsz­köd­tek, si­mí­tot­ták a re­pe­dé­se­ket, csúf hi­bá­kat, mi­köz­ben elő­for­dult, hogy egy-egy moz­du­lat­ra két­szer annyi om­la­dék hul­lott le, mint amennyit fel­ken­tek.

Ár­pád szit­ko­zó­dott, ide­ges­sé­gé­ben egyik ci­ga­ret­tá­ról a má­sik­ra gyúj­tott, Vi­li vi­ho­gott, szó­kin­csé­ben nap­ról nap­ra több új ki­fe­je­zés tűnt fel, amit a mes­ter­től vett át. Az ol­tár­kép fes­tett ar­cai moz­du­lat­lan, fal­ba zárt te­he­tet­len­ség­gel vi­sel­ték ezt az il­let­len, szo­kat­lan egy­ve­le­get. Az egyet­len kel­le­mes a temp­lom hű­vö­se volt; a nagy nyá­ri me­leg­ben va­ló­ság­gal fel­üdí­tet­te az em­bert.

Gé­zu gon­do­san igye­ke­zett dol­goz­ni, hogy meg­nyug­tas­sa ma­gát, ő leg­alább meg­te­szi, ami raj­ta áll, de szün­te­len bé­két­len­ség gyö­tör­te. Va­la­hogy érez­te, még a hall­ga­tá­sa sem iga­zi tisz­te­let ezen a he­lyen, s az sem nyug­tat­ta meg, hogy a töb­bi­ek­hez ké­pest egé­szen ren­de­sen vi­sel­ke­dik. Va­jon van itt va­la­ki, aki hall­ja? Je­len van, élő az Is­ten? Ha tud ar­ról, amit ezek be­szél­nek, ten­nie kell va­la­mit. S né­ha ma­ga mi­att is vá­gyott rá, hogy igen­is tör­tén­jen va­la­mi, egy jel, hogy hall­ja, lát­ja őket, hogy Is­ten há­za, és je­len van ben­ne a Fel­sé­ges. Más­kor meg me­ne­kül­ni sze­re­tett vol­na. Nem tud­ni az egész­ről, el­fe­lej­te­ni min­den szót, még ezt az épü­le­tet is min­de­nes­tül. Szív­ből kí­ván­ta, hogy a mun­ka vé­gé­re ér­je­nek, és egy kö­zön­sé­ges la­kó­ház­ban ne kell­jen szün­te­le­nül hall­gat­nia a má­sik ket­tőt. A na­pok ólom­lá­ba­kon jár­tak, reg­gel­től es­tig egy örök­ké­va­ló­ság telt el, és re­mény­te­len­nek lát­szott, hogy va­la­ha be­fe­je­zik a rá­juk bí­zott fel­ada­tot.

A rö­vid ebéd­idő oly ne­he­zen ér­ke­zett el, és na­gyon ha­mar vé­get is ért. Friss il­la­tok­kal te­li kel­le­mes dél­után volt, a fel­hők el­ár­nyé­kol­ták egy ki­csit a na­pot, csök­kent a ful­lasz­tó me­leg. Úgy nyi­tot­ták a temp­lom­aj­tót, mint­ha csak ha­za­ér­tek vol­na. A dél­előtt fél­be­ha­gyott mun­ka szer­szá­mai ugyan­úgy he­ver­tek sza­na­szét, aho­gyan ott­hagy­ták őket.

Ár­pád ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, Vi­li ká­vét töl­tött ki egy kis sár­ga ter­mosz­ból, Gé­zu a vö­dör­ben ke­ver­ge­tett va­la­mit.

– Ro­hadt egy me­ló ez, gye­re­kek, azt mon­dom – kezd­te a be­szél­ge­tést két slukk kö­zött a mes­ter. – Mo­cso­kul ki­kez­di az em­bert. Nem tu­dom, mi­kor vég­zünk, de hogy nem ha­mar lesz, az egy­szer biz­tos. Meg az is, hogy so­se vál­la­lok el töb­bet egy nya­va­lyás temp­lo­mot sem. Hív­ja­nak egy bul­dó­zert, vagy mit bá­nom én, mit kez­de­nek ve­le, de en­gem nem húz­nak még egy­szer cső­be a szent­sé­ges szö­ve­gük­kel. Saj­nál­ja őket a fe­ne, hogy ke­vés a pén­zük, meg tu­dom is én. Bont­sák le a ro­hadt egér­fész­ket, úgy­se jár már ide a fe­ne se azon a pár krip­ta­szö­ke­vé­nyen kí­vül, azok­nak meg ott a te­me­tő, men­je­nek oda plety­kál­kod­ni.

Vi­li gő­zöl­gő, il­la­tos ká­vét nyúj­tott fe­lé egy mű­anyag po­hár­ban. Mind­ket­ten né­ma áhí­tat­tal kezd­ték kor­tyol­gat­ni a fris­sí­tő, me­leg italt. Gé­z­ut nem is kí­nál­ták – min­den jó­tól tar­tóz­ko­dik ez a gye­rek, unal­mas egy fi­gu­ra, az már biz­tos. Most is mi­lyen stré­ber szor­ga­lom­mal kezd­te el egye­dül a mun­kát, pe­dig mi­nek si­et­ni, nem sza­lad el a fal, s épp­hogy csak el­múlt egy óra, ilyen­kor még nem­igen el­len­őr­zi őket a gond­nok sem, hogy ha­lad­nak-e. Egy kis szem­re­há­nyás­sal fi­gyel­ték a ma­gas­ban dol­go­zó fi­út.

Ész­re sem vet­ték az aj­tó nyí­lá­sát. Ko­pott ru­hás öreg­em­ber lé­pett be las­san, csön­de­sen. Ka­lap­ját a ke­zé­ben tart­va le­haj­tott fő­vel állt meg a szent he­lyen egy hang­ta­lan fo­hász­ko­dás­ra. Nem tör­tént sem­mi kéz­zel­fog­ha­tó, ma­ga a csend csen­dült meg csu­pán. S va­la­mi ti­tok­za­tos, tisz­te­le­tet pa­ran­cso­ló je­len­lét lé­leg­ze­te leng­te be a te­ret. Elő­ször Ár­pád lát­ta meg, egy pil­la­nat­ra za­var­ba jött, és va­la­hogy kí­nos­nak érez­te a ke­zé­ben a ká­vés­po­ha­rat, hát le­tet­te az előt­te ál­ló pléh­hor­dó te­te­jé­re. Ve­le szem­ben őszin­te él­ve­zet­tel szív­ta ma­gá­ba a fe­ke­te il­la­tát Vi­li. A fő­nök csen­des­sé­gét va­la­mi ki­hasz­ná­lan­dó al­ka­lom­nak gon­dol­ta, ami­kor itt az ide­je, hogy szó­val tart­sa vég­re a mes­tert, ked­vet ad­va a mun­ka­kez­dés­hez.

– Hát csak­ugyan ször­nyű egy hely. Om­lik a fal, majd az em­ber fe­jé­re rogy az egész. Nem tu­dom, mi­nek tart­ják fenn. Ba­ro­mi drá­ga le­het a fenn­tar­tá­sa!

Jó­ked­ve egy pil­la­nat alatt vál­to­zott át döb­be­net­té, ahogy Ár­pád sá­padt­ra hal­vá­nyult ar­cát fi­gyel­te. Az­tán csak el­né­mult, szé­gyen­kez­ve és döb­be­net­től bé­nul­tan, mert a fő­nök úgy lök­te ol­dal­ba, mint egy os­to­ba köly­köt. És ak­kor már cso­dál­koz­va és fel­sza­ba­dul­tan fi­gyel­te őket az áll­vány­ról Gé­zu is, a min­dig ko­moly, ma­gá­ba for­duló ta­nu­ló.

– Kus­sol­jál, Vi­li fi­am! Fogd be a kerep­lő­det, mert meg­nya­kal­lak! – mond­ta a mes­ter ko­mo­lyan, szi­go­rú kép­pel. Majd az öreg­re mu­tat­va sze­lí­deb­ben tet­te hoz­zá:

– Ha nem vet­ted vol­na ész­re, temp­lom­ban vagy.

Füller Tímea