Élő víz

Egy­szer majd el­jön a a nap, ami­kor már nem kell ha­zud­nunk töb­bé. Ki­mon­da­tik min­den, ál­ta­lunk is jól is­mert és né­ven ne­ve­zett bűn és min­den, má­sok előtt el­tit­kolt vagy leg­alább­is ta­kar­gat­ni pró­bált vé­tek. És ak­kor, ami­kor majd ott ál­lunk tel­je­sen véd­te­len, és nem lesz más me­ne­dé­künk a ma­gunk szé­gye­ne és a má­sok meg­ve­té­se elől, mint Is­ten mély­sé­ges sze­re­te­te, ame­lyet va­la­hogy so­ha nem ért­het­tünk meg, és még most, eb­ben a drá­mai pil­la­nat­ban sem ért­he­tünk meg iga­zán.

De ez a sze­re­tet be­fed majd. Be­ta­kar és át­ölel, mint egy pu­ha, me­leg ta­ka­ró. És eb­ben a szent pil­la­nat­ban – ami­kor min­den­ki a föld­re ej­ti maszk­ját, amely­ről úgy hit­te, el­ta­kar­hat­ja majd ar­cá­nak va­lós vo­ná­sa­it; ami­kor le­dől majd min­den fal, amely mö­gé búj­ni le­he­tett – el­ered majd a könnyünk, és mi egy­sze­rű­en nem te­he­tünk mást, mint­hogy egy­re csak zo­ko­gunk.

És ek­kor, csak­is ek­kor, fel­szá­rad­nak majd ki­apad­ha­tat­lan­nak tű­nő könnye­ink.

És ak­kor min­den­ki meg­ér­ti, és há­lát ad azért, amit most még csak né­ha-né­ha sejt: hogy mit is je­lent a va­ló­di és tény­le­ges meg­bo­csá­tás és a min­dent meg­tisz­tí­tó és gyó­gyí­tó ke­gye­lem.

Gaz­dag Zsu­zsan­na