Élő víz

„Áld­jad, lel­kem, az Urat, és ne fe­ledd el, mennyi jót tett ve­led!” (Zsolt 103,2)

Szent­há­rom­ság ün­ne­pe után a 14. hé­ten az Út­mu­ta­tó reg­ge­li és he­ti igé­i­nek kö­zös kulcs­sza­va: a há­la­adás. Csak akit a Szent­lé­lek ele­ve­nít meg (lásd Jn 6,63), az tud­ja az Úr Is­tent di­cső­í­te­ni min­den­kor, s min­de­nért ne­ki sze­ret­ne há­lát ad­ni (lásd 1Thessz 5,18). „Ma­gasz­tal­já­tok az Urat, mert jó, mert örök­ké­va­ló az ő ke­gyel­me.” (Zsolt 118,1; LK) Eh­hez kér­jük se­gít­sé­gét: „Ta­níts min­ket úgy szám­lál­ni nap­ja­in­kat, hogy bölcs szív­hez jus­sunk! A böl­cses­ség kez­de­te az Úr­nak fé­lel­me.” (GyLK 728,13 és an­ti­fó­na) Az is­ten­fé­lő sa­má­ri­ai, „ami­kor lát­ta, hogy meg­gyó­gyult, vissza­tért, és fenn­han­gon di­cső­í­tet­te Is­tent. Arc­ra bo­rult Jé­zus lá­bá­nál, és há­lát adott ne­ki.” Az Úr vá­la­sza: „Kelj fel, menj el, hi­ted meg­tar­tott té­ged.” (Lk 17,15.16.19) Pál ezt je­len­ti ki: „Aki­ket pe­dig Is­ten Lel­ke ve­zé­rel, azok Is­ten fi­ai.” (Róm 8,14) S Lu­ther így ér­ti: „Hogy Is­ten gyer­me­kei va­gyunk, s ma­gun­kat tel­jes bi­zo­nyos­ság­gal an­nak is tart­hat­juk, ez nem ma­gunk­tól és nem is a tör­vény­ből van. Ha­nem a Szent­lé­lek bi­zony­ság­té­te­le ez; ami úgy tör­té­nik, hogy szí­vünk­ben meg­érez­zük a Szent­lé­lek ere­jét, aki az igé­vel mű­kö­dik ben­nünk, és ta­pasz­ta­la­tunk meg­egye­zik az igé­vel.” Pál há­lát ad Ti­mó­te­us kép­mu­ta­tás nél­kü­li hi­té­ért, és em­lé­kez­te­ti: Is­ten „az erő, a sze­re­tet és a jó­zan­ság lel­két” ad­ta ne­künk (2Tim 1,7). A va­kon szü­le­tett, de meg­gyó­gyí­tott em­ber úgy di­cső­í­tet­te Is­tent, hogy térd­re hull­va hó­dolt Jé­zus előtt. „Aki­nek Jé­zus­sal van dol­ga, az köz­vet­le­nül ma­gá­val Is­ten­nel ta­lál­ko­zik” (lásd Bib­lia – Ma­gya­rá­zó jegy­ze­tek­kel, 1272. o.). A sors­dön­tő ta­lál­ko­zás lé­nye­ge min­dig ez: „Hi­szel te az Em­ber­fi­á­ban?” „Hi­szek, Uram.” (Jn 9,35.38) S a ki­kö­zö­sí­tett, de már lá­tó em­ber le­bo­rul­va imád­ta az Úr Is­ten­től va­ló gyó­gyí­tó­ját. Krisz­tus fog­lya a bör­tön­ből is há­la­adás­sal kez­di Fi­le­mon­hoz írott, rö­vid le­ve­lét: „Há­lát adok min­den­kor az én Is­te­nem­nek, mert hal­lok a te hi­ted­ről és sze­re­te­ted­ről, amely az Úr Jé­zus és min­den szent iránt van ben­ned…” (Fi­lem 4–5) Mi ki­től kap­hat­nánk ilyen le­ve­let, és ki ve­het­né hasz­nun­kat az Úr­ban? Ha­lá­la előtt Dá­vid a temp­lom­épí­tés­re szánt ado­má­nyo­kért Is­ten nagy­sá­gát és jó­sá­gát ma­gasz­tal­ja: „Ál­dott vagy te, Uram, (…) örök­től fog­va mind­örök­ké! (…) Ti­ed, Uram, az or­szág (…)! Tő­led ered a gaz­dag­ság és a di­cső­ség (…). Most azért, Is­te­nünk, há­lát adunk ne­ked, és di­csér­jük a te fen­sé­ges ne­ve­det.” (1Krón 29,10–13) Jé­zus szen­ve­dés­tör­té­ne­te előtt köl­csö­nö­sen meg­di­cső­í­tet­te egy­mást az Atya s a Fiú; ugyan­ak­kor Jé­zus új pa­ran­cso­la­tot adott ta­nít­vá­nya­i­nak: „…aho­gyan én sze­ret­te­lek ti­te­ket, ti is úgy sze­res­sé­tek egy­mást!” (Jn 13,34) Pál áll­ha­ta­tos­ság­ra buz­dít­ja le­ve­le min­den­ko­ri ol­va­só­it, és így bá­to­rít­ja a ch­ris­ti­a­nu­so­kat: „Mi pe­dig há­lá­val tar­to­zunk az Is­ten­nek min­den­kor ér­te­tek, test­vé­re­im, aki­ket sze­ret az Úr, mert ki­vá­lasz­tott ti­te­ket az Is­ten kez­det­től fog­va az üd­vös­ség­re, a Lé­lek meg­szen­te­lő mun­ká­ja és az igaz­ság­ba ve­tett hit ál­tal.” (2Thessz 2,13) „Légy hű, állj meg szent hi­ted­ben, / (…) Térj meg, s ne bo­csásd el őt! / (…) Is­ten­nek szen­teld szí­ve­det!” (EÉ 439,1) Légy há­lás szí­vű!

Ga­rai And­rás