Kultúrkörök

A nagy ár­vi­zek le­vo­nul­tak. Már nem lát­juk es­tén­ként a té­vé­hír­adó­ban az össze­dőlt há­zak­ról és a föl­dön­fu­tó­vá lett em­be­rek­ről szó­ló meg­rá­zó ké­pe­ket. Öröm­mel és meg­nyug­vás­sal ál­la­pít­juk meg: a ka­taszt­ró­fá­nak vé­ge. Az­tán hát­ra­dő­lünk a ka­ros­szék­ben, és már tel­je­sen más hí­rek­kel, más em­be­rek­kel és más ka­taszt­ró­fák­kal va­gyunk el­fog­lal­va.

A tör­té­net­nek azon­ban még nincs vé­ge – va­ló­já­ban azok­nak a csa­lá­dok­nak, akik­nek min­de­nét el­so­dor­ta a víz, a ne­he­ze csak most kez­dő­dik. Ki fog­ja fel­újí­ta­ni vagy az ala­pok­tól új­ra­épí­te­ni, ki fog­ja bú­to­rok­kal be­ren­dez­ni a tönk­re­ment csa­lá­di ott­ho­no­kat? Lesz-e gon­dos­ko­dó ál­lam­ap­pa­rá­tus és kár­men­tő biz­to­sí­tó, amely az el­so­dort em­lé­kek he­lyé­re re­mény­tel­jes jö­vőt épít? Lesz-e még együtt­ér­zés, össze­fo­gás az em­be­rek­ben ak­kor is, ami­kor oda kell áll­ni se­gí­tő ke­zek­kel és biz­ta­tó sza­vak­kal azok mel­lé, akik baj­ba ju­tot­tak, és baj­ban is ma­rad­tak?

Ezek a meg­fon­to­lá­sok in­dí­tot­tak min­ket ar­ra, hogy he­lyet ad­junk egy – az ár­víz­ká­ro­sult csa­lá­do­kat tá­mo­ga­tó – se­gély­kon­cert­nek. Sas­vá­ri Sán­dor, a ha­zai mu­si­cal- és rock­ope­ra-ra­jon­gók ked­ven­ce egy­órás kon­cer­tet adott a do­mo­nyi evan­gé­li­kus temp­lom­ban au­gusz­tus 22-én az össze­gyűlt ér­dek­lő­dők­nek. Olyan vi­lág­hí­rű mű­vek be­tét­da­lai szó­lal­tak meg elő­adá­sá­ban, mint a Jé­zus Krisz­tus szu­per­sztár vagy A nyo­mo­rul­tak. Cso­dás ének­hang­ja és elő­adás­mód­ja, a temp­lo­mot be­töl­tő fel­sza­ba­dí­tó és meg­in­dí­tó ze­ne meg­re­zeg­tet­te a hall­ga­tók lel­ké­nek húr­ja­it.

A leg­több szem ta­lán ak­kor telt meg könnyek­kel, ami­kor a mű­vész a Zrí­nyi 1566 cí­mű rock­mu­si­cal rá­di­ó­ban is gyak­ran hal­lott da­lát éne­kel­te: „Ha van kö­zös aka­rat, / ha van he­lyünk a nap alatt, / ha tu­dunk kö­zös sza­va­kat, / úgy mu­tas­sa meg ma­gát. / Ha van kö­zös fe­le­let, / ha együtt mon­dunk ne­ve­ket, / ha meg­kap­juk az ele­get, / úgy mu­tas­sa meg ma­gát.”

Ta­lán nem­csak azért ér­zé­ke­nyül­tek el so­kan ezek­nek a sza­vak­nak a hal­la­tá­ra, mert a ka­taszt­ró­fá­ra és a nyo­má­ban lét­re­jött össze­fo­gás­ra gon­dol­tak. Ta­lán ar­ra is új­ra rá­érez­tek köz­ben, hogy a gyü­le­ke­zet­ben, a fa­lu­kö­zös­ség­ben, az or­szág­ban és a csa­lá­dok­ban is er­re van a leg­na­gyobb szük­ség: kö­zös el­ha­tá­ro­zás­ra, lel­ki egy­ség­re. Ez pe­dig nem jö­het más­tól, mint a tönk­re­ment éle­tek men­tő­jé­től, Jé­zus Krisz­tus­tól.

Ne­ki ad­hat­tak há­lát a do­mo­nyi­ak és a kör­nyék­ből ér­ke­zett ven­dé­gek, hogy az­nap két­sze­res öröm ér­te őket, hi­szen – ahogy egy idős gyü­le­ke­ze­ti tag lel­ken­dez­ve mond­ta – „cso­dás él­ménnyel let­tünk gaz­da­gab­bak, és még ada­koz­hat­tunk is a ne­mes cél­ra.”

Sá­ghy Ba­lázs lel­kész