Evangélikusok

Két éve ment el tő­lünk az örök ha­zá­ba Fa­sang Ár­pád zon­go­ra­mű­vész, dip­lo­ma­ta, író, a hű­sé­ges evan­gé­li­kus test­vér, ba­rát. Ta­lán ke­ve­sen tud­ják, hogy az öku­me­ni­kus szel­lem mennyi­re meg­ha­tá­ro­zó volt az éle­té­ben. A ter­mé­szet, a he­gyek sze­rel­me­se volt; ő is hal­lot­ta – aho­gyan a mes­ter, Ko­dály Zol­tán – azt az imád­sá­got, amelyet a bér­cek „né­ma han­gok­kal” mond­tak el. A kö­zös kis ha­za, a Mát­ra volt Ár­pád szá­má­ra is az, ami Ko­dály szel­le­mé­nek: pi­he­nő és ih­let­su­ga­lom. Gyak­ran fu­tot­ta meg a he­gyi ös­vé­nye­ket, emel­te fe­jét az éj­sza­kai csil­la­gok­nak. Ke­vés ilyen tisz­ta, hit­be ka­pasz­ko­dó csa­lád­apát, mű­vészt, nagy­apát is­me­rek, mint ami­lyen ő volt.

Meg­döb­ben­tett a ha­lá­la; könny tó­dult a sze­mem­be: lát­tam a ga­lya­te­tői ka­to­li­kus ká­pol­na üres he­lyét a har­mó­ni­um­nál, me­lyen Ko­dály a Csen­des mi­sét kom­po­nál­ta a há­bo­rú ide­jén, ami­kor– mint ír­ta – kán­tor volt Ga­lya­te­tőn.

Fa­sang Ár­pád ké­sői utód­ként kö­vet­te a ze­ne­köl­tőt, ő, az evan­gé­li­kus, aki az is­ten­szol­gá­lat­ban is a ko­moly­ság pél­dá­ja volt. A nyolc­va­nas évek ele­jé­től szol­gált a mi­sé­ken, előt­te a ka­to­li­kus ének­tár meg édes­ap­ja or­go­nás köny­ve, sa­ját szer­ze­mé­nye­i­vel is, zsol­tárhar­mó­ni­ák­kal.

A csa­lád az idei nyá­ron em­lék­táb­lát he­lye­zett el a ká­pol­na bel­ső fa­lán Fa­sang Ár­pád­nak, az it­te­ni el­ső evan­gé­li­kus kán­tor­nak. Ka­csik Ár­pád es­pe­res­plé­bá­nos ál­dot­ta meg mi­se ke­re­té­ben, em­lé­ke­ző be­szé­det Je­szensz­ky Gé­za volt kül­ügy­mi­nisz­ter és e so­rok író­ja mon­dott. Berczelly Ist­ván ope­ra­éne­kes Ko­dály Ma­gyar mi­sé­jét éne­kel­te, a har­mó­ni­u­mon Fassang Lász­ló, az uno­ka­test­vér, eu­ró­pai hí­rű or­go­na­mű­vész kí­sér­te. A csa­lád mű­vész­tag­jai ze­nél­tek. Fáj­dal­mas-szép pil­la­na­tok vol­tak, hi­szen há­rom esz­ten­de­je, a Ko­dály-ju­bi­le­u­mon még Ár­pád ját­szott, szer­vez­te a kó­ru­sok együtt ének­lé­sét a temp­lom előt­ti té­ren. A „szár­nyas idő” meg­ra­bol­ja a szép­sé­get is, de az em­lé­ke­zés mély­sé­gét so­ha el nem ér­he­ti.

Ami­kor Zsu­zsa asszony – hű­sé­ges fe­le­sé­ge –, az uno­kák, a gye­re­kek, a test­vé­rek, a ba­rá­tok he­lyet fog­lal­tak a ká­pol­ná­ban (szin­te tel­je­sen meg­telt), a ke­gye­lem gyer­tya­láng­ja lob­bant fel az ol­tá­ron.

So­ha ki ne alud­jék.

Tóth Sán­dor író