Napról napra

Va­sár­nap

Na­gyok és cso­dá­la­to­sak a te mű­ve­id, min­den­ha­tó Úr Is­ten, igaz­sá­go­sak és iga­zak a te uta­id, né­pek ki­rá­lya. Jel 15,3 (Dán 2,20; Lk 17,11–19; Róm 8,/12–13/14–17; Zsolt 146) Csak az 1920-as évek­ben vál­tak is­mert­té azok a több ezer éves, gi­gan­ti­kus mé­re­tű raj­zo­la­tok (a „Naz­ca-vo­na­lak”), ame­lye­ket a pe­rui Naz­ca-si­va­tag vö­rös kő­ze­té­ben al­kot­tak meg egy dél-ame­ri­kai ősi ci­vi­li­zá­ció tag­jai. Fel­fe­de­zé­sük azért vá­ra­tott ma­gá­ra ilyen so­ká­ig, mert csak a le­ve­gő­ből, kel­lő tá­vol­ság­ból szem­lél­ve ve­he­tők ész­re. Lent a föl­dön, a vo­na­lak men­tén jár­va nem lát­ni sem­mit, csu­pán pár odébb ra­kott kő­ku­pa­cot. Ta­lán sok­szor azért nem vesszük ész­re Is­ten mun­ká­ját az éle­tünk­ben, mert azok még ezek­nél a vo­na­lak­nál is ha­tal­ma­sab­bak?

Hét­fő

El­jön a sok nép, és ezt mond­ják: Jöj­je­tek, men­jünk föl az Úr he­gyé­re, Já­kób Is­te­né­nek há­zá­hoz! Ta­nít­son min­ket uta­i­ra, hogy az ő ös­vé­nye­in jár­junk. Ézs 2,3 (Zsid 10,19–20.22; 2Tim 1,1–6/7/; 3Jn 1–15) A mes­ter há­zá­hoz ka­lan­dos út ve­ze­tett. Át kel­lett gá­zol­ni egy gyors fo­lyá­sú pa­ta­kon, sű­rű, vad­ál­la­tok­kal te­li er­dőn ke­resz­tül­vág­ni, át­lá­bal­ni egy mo­csá­ron, majd vé­gül egy ér­des, me­re­dek szik­la­fa­lon fel­ka­pasz­kod­ni. De egy el­szánt fi­a­tal­em­ber nem ad­ta fel, míg el nem ju­tott ah­hoz a ház­hoz. „Mes­ter! Ta­níts en­gem az igaz ös­vé­nyen jár­nom!” – szó­lí­tot­ta meg a bölcs öre­get, aki mint­ha csak őt vár­ta vol­na. „Rend­ben van, fi­am! Elő­ször ka­pasz­kodj le nem messze in­nen egy me­re­dek szik­la­fa­lon. Majd óva­to­san lá­balj át egy mo­csá­ron. Ez­után egy sű­rű er­dőn kell ke­resz­tül­vág­nod – vi­gyázz, vad­ál­la­tok­kal te­li! Vé­gül már csak egy gyors fo­lyá­sú pa­ta­kon kell át­gá­zol­nod, és on­nan már ma­gad is tud­ni fo­god az utat.” „De mes­ter, hi­szen ezen az úton már jár­tam, így ju­tot­tam el hoz­zád!” Az öreg mo­so­lyog­va vál­lat vont. „Saj­ná­lom, fi­am. Én csak ezt az egy utat is­me­rem.”

Kedd

Ak­kor meg­tud­ják, hogy én, az Úr, az ő Is­te­nük, ve­lük va­gyok, és hogy ők, Iz­rá­el há­za, az én né­pem – így szól az én Uram, az Úr. Ez 34,30 (Róm 11,2a; Jn 9,24–38/39–41/; Zof 1,1–9) Egy kár­tya­füg­get­len mo­bil­te­le­fon így gon­dol­ko­dott ma­gá­ban: „Mi­lyen jó ér­zés, hogy sza­bad va­gyok! Nem köt­nek há­ló­za­ti kor­lá­to­zá­sok, nem kell ha­vi­dí­jat fi­zet­ni utá­nam a két­éves hű­ség­idő le­tel­té­ig, és egy szol­gál­ta­tó sem tud­ja le­kö­vet­ni, hogy mer­re já­rok!” Ám a te­le­fon tit­kon érez­te, hogy va­la­mi még­is hi­ány­zik az éle­té­ből. Az­tán egy na­pon va­la­ki tett be­lé egy SIM kár­tyát. At­tól kezd­ve vo­nat­koz­tak rá a há­ló­zat sza­bá­lyai, min­den te­vé­keny­sé­ge el­len­őriz­he­tő lett, és köt­he­tő­vé vált egyet­len elő­fi­ze­tő­höz. Ám így tör­tén­he­tett meg – éle­té­ben elő­ször –, hogy meg­csör­rent.

Szer­da

Ak­kor az úr ezt mond­ta a szol­gá­já­nak: Menj el az utak­ra és a ke­rí­té­sek­hez, és kény­sze­ríts be­jön­ni min­den­kit, hogy meg­tel­jék a há­zam. Lk 14,23 (2Krón 30,8; Fi­lem 1–16/17–22/; Zof 2,1–7) Ha mi va­gyunk a ben­zin, az Úr­nak tel­je­sen te­le kell tan­kol­nia. A cél­ál­lo­má­sig ugyan­is nem lesz több ben­zin­kút.

Csü­tör­tök

Va­la­hány ígé­re­te van Is­ten­nek, azok­ra őben­ne van az igen, és ezért ál­ta­la van az ámen is, az Is­ten di­cső­sé­gé­re ál­ta­lunk. 2Kor 1,20 (Zsolt 70,5b; 1Krón 29,9–18; Zof 3,9–20) A bank­rab­ló nem akar­ta el­en­ged­ni a tú­szo­kat, amíg ma­ga a köz­tár­sa­sá­gi el­nök nem ígé­ri meg ne­ki, hogy utá­na sza­ba­don tá­voz­hat. Er­re azon­ban a rend­őr­fő­nök nem volt haj­lan­dó. Az ugyan­is egyet je­len­te­ne a ke­gye­lem­mel. Ne­künk pe­dig még a köz­tár­sa­sá­gi el­nök­nél is ha­tal­ma­sabb ural­ko­dó ígért örök éle­tet!

Pén­tek

Nem te­het­jük, hogy ne mond­juk el azt, amit lát­tunk és hal­lot­tunk. Ap­Csel 4,20 (Ézs 52,10; Jn 13,31–35; Hab 1,1–11) Vi­cus­ka nem bír­ta ki­vár­ni, hogy el­ér­kez­zen a szü­le­tés­nap­ja: már na­pok­kal ko­ráb­ban be­sur­rant szü­lei há­ló­szo­bá­já­ba, és meg­les­te a ru­hás­szek­rény­be rej­tett aján­dé­kát. Egy hin­ta­pó­ni­ló volt, az a gyö­nyö­rű szür­ke bár­sony­bo­rí­tá­sú, fé­sül­he­tő sö­ré­nyű faj­ta, ami­lyen­re már rég­óta vá­gyott! Hang­ta­la­nul fel­si­kol­tott, az­tán óva­to­san vissza­csuk­ta a szek­rény­aj­tót, majd ki­osont a szo­bá­ból. Nem te­het­te meg, hogy el­mond­ja a szü­le­i­nek az örö­me okát, hi­szen az egyen­lő a le­bu­kás­sal. Ő vé­gül még­is oda­sza­ladt édes­any­já­hoz, át­ka­rol­ta a lá­bát, és szin­te könnyek kö­zött re­beg­te: „Kö­szö­nöm, kö­szö­nöm!” Saj­nos csak az a faj­ta öröm tit­kol­ha­tó el, amely nem a szív­ből jön.

Szom­bat

Mi­nek ad­ná­tok pénzt azért, ami nem ke­nyér, ke­res­mé­nye­te­ket azért, ami­vel nem le­het jól­lak­ni? Hall­gas­sa­tok csak rám, és jó ételt fog­tok en­ni. Ézs 55,2 (Jn 6,32; 2Thessz 2,13–17; Hab 1,12–2,3) Ha meg­lá­to­gat­juk a szü­le­in­ket, a ha­za­út­ra min­dig te­le­pa­kol­ják az au­tón­kat min­den­fé­lé­vel: zöld­ség­gel a kert­ből, lek­vár­ral a kam­rá­ból, sa­ját csir­ke vagy disz­nó hú­sá­val a fa­gyasz­tó­ból, há­zi pá­lin­ká­val a du­gi kész­let­ből. Sem­mi olyas­mit nem ka­punk tő­lük, amit oda­ha­za ne tud­nánk meg­ven­ni a bolt­ban. De iga­zuk van. „Az nem olyan!”

Zsí­ros And­rás