A vasárnap igéje
Opus alienum Dei – opus proprium Dei
Ámósz – a tekóai pásztorból lett próféta – II. Jeroboám uralkodása alatt (Kr. e. 8. sz.) prédikált Izraelben. Az ország ekkor látszólag fénykorát élte. A térség hatalmi viszonyai is kedvezőnek mutatkoztak: Asszíriát a másik nagyhatalommal, Urartuval vívott háborúja, majd ennek nyomán a birodalmon belüli felkelések sora kötötte le, és a Kr. e. nyolcadik század közepén úgy tűnt, hogy az Asszír Birodalom a széthullás küszöbén áll. Az Újbabiloni Birodalom még csak születőben volt. Egyiptomot a 22. és a 23. dinasztia belharcai gyengítették. Az Izraelt korábban folyamatosan fenyegető szomszéd, Szíria erejét pedig a Hamáttal vívott háború őrölte fel.
Mindez lehetővé tette, hogy Izrael és Júda királysága – mely végre békés szövetségben élt egymással – kisebb hódításokra is vállalkozzék, aminek eredményeként a két ország együtt újra elérte Salamon egykori birodalmának határait. Mindkét országban Salamon koráéhoz hasonlóan virágzott a gazdaság, virágzott a kereskedelem, és virágzott a vallási kultusz. Semmi jele nem volt, hogy ezt belátható időn belül bármi megzavarhatná. Úgy tűnt, hogy elérhető közelségbe került a nép vezetőinek dédelgetett álma: Isten segítségével Izrael és Júda a salamoni időkhöz hasonlóan a térség meghatározó középbirodalma lesz.
Ebben a bizakodó közhangulatban szólal meg az izraeli királyság fővárosában, Samáriában a júdai Tekóa pusztájából érkező Ámósz, hogy Isten üzenetét átadja. Ez az egyszerű pásztor a királyi udvar képzett prófétáival szemben hasonló helyzetben volt, mint Assisi Szent Ferenc, amikor a pápai udvarban a bíborosok és a teológia doktorai előtt az evangéliumi szegénységet kezdte Krisztus követésének hiteles útjaként prédikálni. A legtöbben egyszerűen kinevették, és nemkívánatos zavarkeltőnek tartották. Ám amíg a pápa bölcs belátással Ferenc védelmére kelt, addig Ámósszal mindenki szembefordult. Senki nem ismerte el prófétának, mert senki nem hitte el, hogy amit mond, valóban Isten üzenete, sőt egyedül ő az, aki Isten nevében szólva, tényleg Isten igéjét hirdeti.
Ámósz dolgát tovább nehezítette, hogy a józan helyzetértékelés is ellene szólt: valóban úgy tűnt, hogy Izrael és Júda biztonságát és gazdagságát hosszú időn át semmi sem fenyegetheti. Úgy tűnt, hogy Isten sem akarhat mást, mint a két ország tartós virágzását. Józan megfontolás alapján is teljesen valószínűtlennek, hihetetlenül nevetségesnek tűntek Ámósz jövendölései arról, hogy az országra teljes pusztulás, a népre pedig – vezetőivel az élen – idegen fogság vár.
A beígért, de hihetetlennek látszó katasztrófa hirdetésénél sokkal jobban bosszantotta a vezetőket és a meggazdagodott polgári réteget, hogy Ámósz keresetlen szavakkal, már-már gorombán bírálja és nemritkán gúnyolja is „dolce vita” jellegű luxus életvitelüket. Ezt megelégelve, Ámószt végül kitiltották Izrael területéről, és vissza kellett térnie Júdába, ahol ismét pásztorként folytatta életét Tekóa pusztájában.
Ámósz szavai ezután viszonylag hamar beteljesedtek. Ámósz Kr. e. 743-ig élt. Kilenc évvel később, Kr. e. 734-ben az Asszírok elfoglalták Galileát, 721-ben pedig bevették Samáriát, az izraeli királyság székhelyét, és az egész népet – vezetőivel az élen – deportálták. A déli, júdai királyság túlélte az asszír támadást, mert Isten meghallgatta Ezékiás király imáit, és Jeruzsálemet az asszírok nem tudták bevenni. Júda ezzel közel száz év haladékot kapott. 598-ban azonban a babiloni támadásnak Jeruzsálem falai sem tudtak ellenállni. 587-ben – a második ostrom után – pedig lerombolták Jeruzsálemet a szentéllyel együtt, és Júda lakosságát is deportálták. Igaz, ők hetven év elteltével hazatérhettek, nem úgy, mint Izrael lakossága, amely végleg feloldódott az Asszír Birodalom népeinek olvasztótégelyében.
Ámósz szavai tehát mind Izraelen, mind a Sion hegyén épült templomon beteljesedtek. A történelem tényei igazolták, hogy Ámósz valóban Isten prófétája volt, és Isten igéjét hirdette, sőt a samáriai udvari próféták népes táborával szemben egyedül ő volt az, aki Isten igéjét szólta.
Mindebből először is azt kell megértenünk, hogy Isten aktuális üzenete, a prófétai szó nem mindig azok ajkán szólal meg, akik a világi vagy az egyházi közfelfogás szerint arra hivatottak. Másodszor azt kell belátnunk, hogy Isten prófétai üzenete soha nem a világi vagy az egyházi közvéleményt visszhangozza és erősíti, hanem szemben áll vele. (Ha a közvélemény Isten véleményével esne egybe, szükségtelen lenne, hogy Isten prófétát küldjön.) Miként soha, úgy ma sem lehet többségi szavazással eldönteni, hogy mit üzen Isten az egyházának és rajta keresztül minden embernek. De ez azt is jelenti, hogy a valódi prófétaság mindig kasszandrai szerep. A valóban Istentől küldött prófétának azért nem hisznek, mert Isten olyankor bízza rá üzenetét, amikor igéjének hivatalos őrei között már senki sem akad, aki szavát képes meghallani, és hajlandó – a közvéleménnyel is dacolva – továbbadni.
Egyszerűen szólva: Isten akkor küld prófétát, amikor már nagy baj van, amikor az ítéletet elkerülhetetlennek látja. De Isten nem szívesen ítél, mert nem leli benne örömét. Ezért amikor már reménytelen a helyzet, még mindig küld prófétát, hogy figyelmeztesse népét, figyelmeztesse egyházát és általa az emberiséget. Mert Isten soha nem adja fel, hanem mindig reménykedik: hátha mégis hallgatnak prófétáira, hátha megbecsülik, hátha nem nevetik ki és nem közösítik ki őket, hanem megtérnek, és akkor az ítélet is elkerülhető.
Nemrég megkérdezte tőlem valaki: hol van az evangélium ebben a textusban? Hát ez az evangélium: az ítélet – Luther szavával – „opus alienum Dei”, Isten lényétől idegen műve. A bűnös megmentése viszont „opus proprium Dei”, Isten saját műve. Azért küldött és küld prófétákat gyakran fenyegető üzenettel, hogy „idegen művét”, az ítéletet ne kelljen véghezvinnie, és ezért küldte el Jézus Krisztust, hogy „saját művét”, a bűnösök megmentését, a mi megmentésünket véghezvigye.
Véghelyi Antal