A vasárnap igéje

Hozzászólás a cikkhez

Ámósz – a te­kó­ai pász­tor­ból lett pró­fé­ta – II. Je­ro­bo­ám ural­ko­dá­sa alatt (Kr. e. 8. sz.) pré­di­kált Iz­ra­el­ben. Az or­szág ek­kor lát­szó­lag fény­ko­rát él­te. A tér­ség ha­tal­mi vi­szo­nyai is ked­ve­ző­nek mu­tat­koz­tak: Asszí­ri­át a má­sik nagy­ha­ta­lom­mal, Ur­ar­tu­val ví­vott há­bo­rú­ja, majd en­nek nyo­mán a bi­ro­dal­mon be­lü­li fel­ke­lé­sek so­ra kö­töt­te le, és a Kr. e. nyol­ca­dik szá­zad kö­ze­pén úgy tűnt, hogy az Asszír Bi­ro­da­lom a szét­hul­lás kü­szö­bén áll. Az Új­ba­bi­lo­ni Bi­ro­da­lom még csak szü­le­tő­ben volt. Egyip­to­mot a 22. és a 23. di­nasz­tia bel­har­cai gyen­gí­tet­ték. Az Iz­ra­elt ko­ráb­ban fo­lya­ma­to­san fe­nye­ge­tő szom­széd, Szí­ria ere­jét pe­dig a Ham­át­tal ví­vott há­bo­rú őröl­te fel.

Mind­ez le­he­tő­vé tet­te, hogy Iz­ra­el és Jú­da ki­rály­sá­ga – mely vég­re bé­kés szö­vet­ség­ben élt egy­más­sal – ki­sebb hó­dí­tá­sok­ra is vál­lal­koz­zék, ami­nek ered­mé­nye­ként a két or­szág együtt új­ra el­ér­te Sa­la­mon egy­ko­ri bi­ro­dal­má­nak ha­tá­ra­it. Mind­két or­szág­ban Sa­la­mon ko­rá­é­hoz ha­son­ló­an vi­rág­zott a gaz­da­ság, vi­rág­zott a ke­res­ke­de­lem, és vi­rág­zott a val­lá­si kul­tusz. Sem­mi je­le nem volt, hogy ezt be­lát­ha­tó időn be­lül bár­mi meg­za­var­hat­ná. Úgy tűnt, hogy el­ér­he­tő kö­zel­ség­be ke­rült a nép ve­ze­tő­i­nek dé­del­ge­tett ál­ma: Is­ten se­gít­sé­gé­vel Iz­ra­el és Jú­da a sa­la­mo­ni idők­höz ha­son­ló­an a tér­ség meg­ha­tá­ro­zó kö­zép­bi­ro­dal­ma lesz.

Eb­ben a bi­za­ko­dó köz­han­gu­lat­ban szó­lal meg az iz­ra­e­li ki­rály­ság fő­vá­ro­sá­ban, Sa­má­ri­á­ban a jú­dai Te­kóa pusz­tá­já­ból ér­ke­ző Ámósz, hogy Is­ten üze­ne­tét át­ad­ja. Ez az egy­sze­rű pász­tor a ki­rá­lyi ud­var kép­zett pró­fé­tá­i­val szem­ben ha­son­ló hely­zet­ben volt, mint As­si­si Szent Fe­renc, ami­kor a pá­pai ud­var­ban a bí­bo­ro­sok és a teo­ló­gia dok­to­rai előtt az evan­gé­li­u­mi sze­gény­sé­get kezd­te Krisz­tus kö­ve­té­sé­nek hi­te­les út­ja­ként pré­di­kál­ni. A leg­töb­ben egy­sze­rű­en ki­ne­vet­ték, és nem­kí­vá­na­tos za­var­kel­tő­nek tar­tot­ták. Ám amíg a pá­pa bölcs be­lá­tás­sal Fe­renc vé­del­mé­re kelt, ad­dig Ámósszal min­den­ki szem­be­for­dult. Sen­ki nem is­mer­te el pró­fé­tá­nak, mert sen­ki nem hit­te el, hogy amit mond, va­ló­ban Is­ten üze­ne­te, sőt egye­dül ő az, aki Is­ten ne­vé­ben szól­va, tény­leg Is­ten igé­jét hir­de­ti.

Ámósz dolgát to­vább ne­he­zí­tet­te, hogy a jó­zan hely­zet­ér­té­ke­lés is el­le­ne szólt: va­ló­ban úgy tűnt, hogy Iz­ra­el és Jú­da biz­ton­sá­gát és gaz­dag­sá­gát hosszú időn át sem­mi sem fe­nye­get­he­ti. Úgy tűnt, hogy Is­ten sem akar­hat mást, mint a két or­szág tar­tós vi­rág­zá­sát. Jó­zan meg­fon­to­lás alap­ján is tel­je­sen va­ló­szí­nűt­len­nek, hi­he­tet­le­nül ne­vet­sé­ges­nek tűn­tek Ámósz jö­ven­dö­lé­sei ar­ról, hogy az or­szág­ra tel­jes pusz­tu­lás, a nép­re pe­dig – ve­ze­tő­i­vel az élen – ide­gen fog­ság vár.

A be­ígért, de hi­he­tet­len­nek lát­szó ka­taszt­ró­fa hir­de­té­sé­nél sok­kal job­ban bosszan­tot­ta a ve­ze­tő­ket és a meg­gaz­da­go­dott pol­gá­ri ré­te­get, hogy Ámósz ke­re­set­len sza­vak­kal, már-már go­rom­bán bí­rál­ja és nem­rit­kán gú­nyol­ja is „dol­ce vi­ta” jel­le­gű lu­xus élet­vi­te­lü­ket. Ezt meg­elé­gel­ve, Ámószt vé­gül ki­til­tot­ták Iz­ra­el te­rü­le­té­ről, és vissza kel­lett tér­nie Jú­dá­ba, ahol is­mét pász­tor­ként foly­tat­ta éle­tét Te­kóa pusz­tá­já­ban.

Ámósz sza­vai ez­után vi­szony­lag ha­mar be­tel­je­sed­tek. Ámósz Kr. e. 743-ig élt. Ki­lenc év­vel ké­sőbb, Kr. e. 734-ben az Asszí­rok el­fog­lal­ták Ga­li­le­át, 721-ben pe­dig be­vet­ték Sa­má­ri­át, az iz­ra­e­li ki­rály­ság szék­he­lyét, és az egész né­pet – ve­ze­tő­i­vel az élen – de­por­tál­ták. A dé­li, jú­dai ki­rály­ság túl­él­te az asszír tá­ma­dást, mert Is­ten meg­hall­gat­ta Ezé­ki­ás ki­rály imá­it, és Je­ru­zsá­le­met az asszí­rok nem tud­ták be­ven­ni. Jú­da ez­zel kö­zel száz év ha­la­dé­kot ka­pott. 598-ban azon­ban a ba­bi­lo­ni tá­ma­dás­nak Je­ru­zsá­lem fa­lai sem tud­tak el­len­áll­ni. 587-ben – a má­so­dik ost­rom után – pe­dig le­rom­bol­ták Je­ru­zsá­le­met a szen­téllyel együtt, és Jú­da la­kos­sá­gát is de­por­tál­ták. Igaz, ők het­ven év el­tel­té­vel ha­za­tér­het­tek, nem úgy, mint Iz­ra­el la­kos­sá­ga, amely vég­leg fel­ol­dó­dott az Asszír Bi­ro­da­lom né­pe­i­nek ol­vasz­tó­té­ge­lyé­ben.

Ámósz sza­vai te­hát mind Iz­ra­e­len, mind a Si­on he­gyén épült temp­lo­mon be­tel­je­sed­tek. A tör­té­ne­lem té­nyei iga­zol­ták, hogy Ámósz va­ló­ban Is­ten pró­fé­tá­ja volt, és Is­ten igé­jét hir­det­te, sőt a sa­má­ri­ai ud­va­ri pró­fé­ták né­pes tá­bo­rá­val szem­ben egye­dül ő volt az, aki Is­ten igé­jét szól­ta.

Mind­eb­ből elő­ször is azt kell meg­ér­te­nünk, hogy Is­ten ak­tu­á­lis üze­ne­te, a pró­fé­tai szó nem min­dig azok aj­kán szó­lal meg, akik a vi­lá­gi vagy az egy­há­zi köz­fel­fo­gás sze­rint ar­ra hi­va­tot­tak. Má­sod­szor azt kell be­lát­nunk, hogy Is­ten pró­fé­tai üze­ne­te so­ha nem a vi­lá­gi vagy az egy­há­zi köz­vé­le­ményt vissz­han­goz­za és erő­sí­ti, ha­nem szem­ben áll ve­le. (Ha a köz­vé­le­mény Is­ten vé­le­mé­nyé­vel es­ne egy­be, szük­ség­te­len len­ne, hogy Is­ten pró­fé­tát küld­jön.) Mi­ként so­ha, úgy ma sem le­het több­sé­gi sza­va­zás­sal el­dön­te­ni, hogy mit üzen Is­ten az egy­há­zá­nak és raj­ta ke­resz­tül min­den em­ber­nek. De ez azt is je­len­ti, hogy a va­ló­di pró­fé­ta­ság min­dig kasszand­rai sze­rep. A va­ló­ban Is­ten­től kül­dött pró­fé­tá­nak azért nem hisz­nek, mert Is­ten olyan­kor bíz­za rá üze­ne­tét, ami­kor igé­jé­nek hi­va­ta­los őrei kö­zött már sen­ki sem akad, aki sza­vát ké­pes meg­hal­la­ni, és haj­lan­dó – a köz­vé­le­ménnyel is da­col­va – to­vább­ad­ni.

Egy­sze­rű­en szól­va: Is­ten ak­kor küld pró­fé­tát, ami­kor már nagy baj van, ami­kor az íté­le­tet el­ke­rül­he­tet­len­nek lát­ja. De Is­ten nem szí­ve­sen ítél, mert nem le­li ben­ne örö­mét. Ezért ami­kor már re­mény­te­len a hely­zet, még min­dig küld pró­fé­tát, hogy fi­gyel­mez­tes­se né­pét, fi­gyel­mez­tes­se egy­há­zát és ál­ta­la az em­be­ri­sé­get. Mert Is­ten so­ha nem ad­ja fel, ha­nem min­dig re­mény­ke­dik: hát­ha még­is hall­gat­nak pró­fé­tá­i­ra, hát­ha meg­be­csü­lik, hát­ha nem ne­ve­tik ki és nem kö­zö­sí­tik ki őket, ha­nem meg­tér­nek, és ak­kor az íté­let is el­ke­rül­he­tő.

Nem­rég meg­kér­dez­te tő­lem va­la­ki: hol van az evan­gé­li­um eb­ben a tex­tus­ban? Hát ez az evan­gé­li­um: az íté­let – Lu­ther sza­vá­val – „opus ali­e­num Dei”, Is­ten lé­nyé­től ide­gen mű­ve. A bű­nös meg­men­té­se vi­szont „opus prop­ri­um Dei”, Is­ten sa­ját mű­ve. Azért kül­dött és küld pró­fé­tá­kat gyak­ran fe­nye­ge­tő üze­net­tel, hogy „ide­gen mű­vét”, az íté­le­tet ne kell­jen vég­hez­vin­nie, és ezért küld­te el Jé­zus Krisz­tust, hogy „sa­ját mű­vét”, a bű­nö­sök meg­men­té­sét, a mi meg­men­té­sün­ket vég­hez­vi­gye.

Vég­he­lyi An­tal

::Nyomtatható változat::