Cantate

Ér­de­kes egy­be­esés­nek le­he­tünk ta­núi: he­ti éne­künk sze­re­pelt már a víz­ke­reszt utá­ni 2. va­sár­nap gra­du­ál­éne­ke­ként is (el­ol­vas­hat­ják ró­la az Ének­Kincs­Tár rovat cik­két he­ti­la­punk 2009/3. szá­má­ban). De mi­vel a Ki dol­gát mind az Úr­ra hagy­ja (EÉ 331) éne­kes­köny­vünk egyik leg­is­mer­tebb és leg­ked­vel­tebb éne­ke, min­dig le­het ró­la újat mon­da­ni.

Szö­ve­gé­nek és dal­la­má­nak szer­ző­je egy és ugyan­az a sze­mély: Ge­org Neu­mark (1621–1681), egy tü­rin­gi­ai posz­tó­ké­szí­tő fia. A got­hai gim­ná­zi­um el­vég­zé­se után, 1640 őszén nagy uta­zás­ra szán­ta el ma­gát: a kö­nigs­ber­gi egye­te­men akart jo­gi ta­nul­má­nyo­kat foly­tat­ni, emel­lett Si­mon Dach­nál köl­té­sze­tet ta­nul­ni. De út­köz­ben azt a ke­res­ke­dő­ka­ra­vánt, amely­hez csat­la­ko­zott, ki­ra­bol­ták, így Neu­mark min­den va­gyo­nát és kész­pén­zét el­vesz­tet­te. En­nek el­le­né­re nem ad­ta fel ter­vét, és Mag­de­bur­gon, Lü­ne­bur­gon és Ham­bur­gon ke­resz­tül Ki­el­be ju­tott. Min­de­nütt rö­vi­debb-hosszabb időt töl­tött, de nem si­ke­rült pénz­ke­re­set­hez jut­nia, amely le­he­tő­vé tet­te vol­na, hogy új ru­há­kat ve­gyen, és foly­tas­sa út­ját. Vé­gül Ni­ko­laus Be­c­ker ki­eli es­pe­res, Neu­mark föl­di­je szer­zett ne­ki egy há­zi­ta­ní­tói ál­lást.

Még azon az es­tén, ami­kor fel­vet­ték, meg­ír­ta pél­da­sze­rű, szép éne­két az Is­ten­be ve­tett bi­za­lom­ról. Ezt a cí­met ad­ta ne­ki: „Vi­gasz­ta­ló ének ar­ról, hogy Is­ten min­den­kit meg­tart, és min­den­ki­ről gon­dos­ko­dik a ma­ga ide­jé­ben, a pél­da­be­széd alap­ján: Vesd az Úr­ra ter­he­det, és ő gon­dos­ko­dik ró­lad.” Az ének köz­ked­velt­sé­ge va­ló­szí­nű­leg gon­do­la­ti­sá­gá­nak kö­szön­he­tő, amely kö­zel áll az egy­sze­rű nép ke­gyes­sé­gé­hez. Áll­jon itt most egy anek­do­ta a sok kö­zül, amely ezt bi­zo­nyít­ja.

1. kö­rül egy raj­nai pa­raszt há­zas­pár gaz­da­sá­gi okok­ból ki­ván­do­rolt Ame­ri­ká­ba. Mind­ket­tő­nek igen ne­héz volt a bú­csú, és a ha­jón sok­szor ke­ser­ves só­haj­tás­sal néz­tek az el­ha­gyott ha­za irá­nyá­ba. „Éle­tem­ben nem gon­dol­tam vol­na, hogy a va­sár­nap hi­á­nya ennyi­re fáj­has­son a lel­kem­nek” – mond­ta a fe­le­ség, és mi­köz­ben az ott­ho­ni va­sár­na­pok­ra gon­dol­tak, könnyek szök­tek a sze­mük­be. Ak­kor a férj hoz­ta a Bib­li­á­ját, fel­ol­vas­ta az adott va­sár­nap epis­to­lá­ját és evan­gé­li­u­mát, és el­kezd­te éne­kel­ni ezt az éne­ket. A né­met úti­tár­sak, mi­kor meg­hal­lot­ták az ének­szót, úgy si­et­tek ki a ka­bin­juk­ból, mint­ha ha­rang­szót hal­lot­tak vol­na, és le­vett ka­lap­pal meg­áll­va mind­annyi­an együtt éne­kel­tek.

Az ének gyó­gyí­tó ha­tá­sát nagy­ban elő­se­gí­ti sze­ren­csé­sen meg­fo­gal­ma­zott dal­la­ma is. Rin­ga­tó hár­mas lük­te­té­se, a g-moll és B-dúr har­mó­nia és hang­nem könnyen éne­kel­he­tő­vé és sze­ret­he­tő­vé te­szi. Mű­ze­nei fel­dol­go­zá­sai kö­zül most J. S. Bach or­go­na­ko­rál­ja­it és G. Böhm – el­ső­sor­ban csem­ba­ló­ra írt, de or­go­nán is játsz­ha­tó – par­ti­tá­ját em­lít­jük meg.

Ecse­di Zsu­zsa