Kultúrkörök

Kis­sé fa­nya­log­va ül be a gyors­ét­te­rem­be, ahol ta­lál­ko­zunk, de itt a kö­zel­ben nincs más hely, amely al­kal­mas len­ne be­szél­ge­tés­re. Csak egy ás­vány­vi­zet kér. Köz­ben a Pes­ti Nyolc­nak, a bel­vá­ro­si evan­gé­li­kus gyü­le­ke­ze­tek mun­ka­cso­port­já­nak szep­tem­ber 25-ére ter­ve­zett zug­lói nap­já­ról be­szél­ge­tünk, ugyan­is a KÉSZ – kér­dé­se­ket éb­resz­tő szín­ház – ezen a na­pon be­mu­ta­tan­dó elő­adá­sát ő ter­vez­te, ren­dez­te a hát­tér­ből: Öt­vös And­rás, akit a leg­jobb har­minc év alat­ti szí­nész­nek vá­lasz­tot­tak az idén.

– Mi­vel fog­lal­ko­zol most?

– Egy he­te volt az ol­va­só­pró­bá­ja Eger­ben Pa­ul Cla­udel A se­lyem­ci­pő, vagy a leg­rosszabb nem min­dig biz­tos cí­mű da­rab­já­nak Zsó­tér Sán­dor ren­de­zé­sé­ben. Un­gár Jú­lia je­len­leg is for­dít­ja. A da­rab­ban egy asszony és egy fel­fe­de­ző „vé­let­le­nül” öt perc­re lát­ják egy­mást, ha­lá­lo­san egy­más­ba sze­ret­nek úgy, hogy egyet­len szót sem vál­tot­tak, és in­nen­től kezd­ve éle­tük vé­gé­ig az a tu­dat él­te­ti őket, hogy va­la­hol a má­sik lé­te­zik, és rá gon­dol. Köz­ben a spa­nyo­lok fel­fe­de­zik a fél vi­lá­got, el­te­lik húsz év, an­gya­lok, szen­tek jön­nek-men­nek, be­szél­nek, há­bo­rúk dúl­nak, és nyel­vész­pro­fesszo­rok va­dász­nak bál­nák­ra. A fő kér­dés Is­ten és a be­tel­je­sü­let­len nagy sze­re­lem. Hát igen. Ki mi­ben, mennyi­re hisz.

– Találkoztál már ko­ráb­ban a zug­lói be­mu­ta­tó bib­li­ai tör­té­ne­té­vel, Lá­zár fel­tá­masz­tá­sá­val?

– Igen, hal­lot­tam már ró­la. Tud­tam, hogy ilyen is van az evan­gé­li­um­ban, egy cso­da, amit Jé­zus tett, de a Bib­lia annyi­ra kép­le­tes meg bo­nyo­lult, meg nincs is az em­ber­nél min­dig teo­ló­gi­ai ké­zi­könyv vagy teo­ló­gus ro­kon, szó­val pusz­tán egy szto­ri volt. Most elő­ször ol­vas­tam kvá­zi szak­mai szem­mel – ne­vez­zük szí­né­szi vagy szín­há­zi szű­rő­nek –, és ez­zel nyu­god­tan azt is mond­ha­tom, hogy gyer­me­ki re­a­liz­mus­sal.

Ez egy va­ló­sá­gos és na­gyon dur­va tör­té­net. Csak a „mi len­ne, ha…” já­ték­kal vé­gig­pör­get­ve: tény­leg meg­ha­lok – mint ahogy meg is fo­gok. Ez nem le­het el­vont. A ha­lál­tól fé­lek, az bü­dös, az fáj­na az öcsém­nek, a meny­asszo­nyom­nak és má­sok­nak is. És ak­kor fel­tá­masz­ta­nak. Az mi­lyen len­ne? Mi­lyen ér­zés? Hir­te­len fel­éb­red­nék egy hosszú álom­ból? Köz­ben lá­tom Már­tát, aki dü­hös, mér­ges, aki gyű­rött a sí­rás­tól, aki fel­in­dul­tan Jé­zus­nak esik. Má­ri­át, aki Jé­zus elé gör­nyed. Hogy le­het ezt fel­fog­ni?

Ez a tör­té­net ma­rad ne­kem, az egyet­len re­a­li­tás, ami a me­ne­dé­kem le­het, ami­kor éj­jel al­vás he­lyett szo­ron­gok, ami­kor ret­te­gek a ha­lál­tól, be­teg­sé­gek­től, meg hogy vé­ge le­het an­nak a nem túl sok, de an­nál szebb do­log­nak az éle­tem­ben, ami most van. A mun­ka­he­lyem le­gá­lis el­me­gyógy­in­té­zet vagy fel­nőtt óvo­dai meg­őr­ző, ahol es­te hét­től tí­zig azt kép­ze­lem, hogy Hom­burg her­ceg va­gyok. El­hi­szem, hogy így van. Ide­á­li­san majd a né­ző is. Ha­son­ló a ta­lál­ko­zá­som Lá­zár fel­tá­masz­tá­sá­nak tör­té­ne­té­vel is; szí­nész va­gyok: más esé­lyem úgy sincs!

– Al­kal­mas en­nek a meg­mu­ta­tá­sá­ra a zug­lói temp­lom?

– Ha nem jut az em­ber eszé­be sem­mi, oda­megy, és öt­let­te­le­nül kör­be­les. Egy hely­szín, ahol meg­je­le­nik a drá­ma. Le­gyen ez most egy temp­lom, ami most még­sem az, ha­nem sír­kam­ra, Má­ria há­za, ra­va­tal. Ér­de­kes a te­rek­hez va­ló vi­szo­nyunk: at­tól függ, hogy mi tör­té­nik ott ve­lünk. Ne­kem nagy él­mény, hogy mást is je­lent­het ugyan­az a tér. Van ilyen ta­pasz­ta­la­tom. A Kré­ta­kör tár­su­lat pél­dá­ul csi­nált egy elő­adást a Li­pót­me­zőn, ahol há­rom év­vel az­előtt lá­to­gat­tam va­la­kit. Döb­be­ne­tes, hogy jó él­mény is tár­sul ugyan­ah­hoz az épü­let­hez, aho­vá po­kol volt be­mász­kál­ni. A temp­lom nem ilyen, de az­zal, hogy itt zaj­lik le a cso­da, töb­bé már nem csu­pán egy zug­lói is­ten­tisz­te­le­ti hely.

– Ter­ve­zel még eh­hez ha­son­lót a jö­vő­ben?

– Ahogy a Pes­ti Nyolc öt­le­te­it lá­tom, biz­tos va­gyok ab­ban, hogy nem ez lesz az utol­só.

Men­nie kell. Sok­fé­le szín­pad vár rá.

ká­té