Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 37
- Villáminterjú a gyorsétteremben
Kultúrkörök
Hozzászólás a cikkhez
Villáminterjú a gyorsétteremben
Ötvös András a KÉSZ-ről
Kissé fanyalogva ül be a gyorsétterembe, ahol találkozunk, de itt a közelben nincs más hely, amely alkalmas lenne beszélgetésre. Csak egy ásványvizet kér. Közben a Pesti Nyolcnak, a belvárosi evangélikus gyülekezetek munkacsoportjának szeptember 25-ére tervezett zuglói napjáról beszélgetünk, ugyanis a KÉSZ – kérdéseket ébresztő színház – ezen a napon bemutatandó előadását ő tervezte, rendezte a háttérből: Ötvös András, akit a legjobb harminc év alatti színésznek választottak az idén.
– Mivel foglalkozol most?
– Egy hete volt az olvasópróbája Egerben Paul Claudel A selyemcipő, vagy a legrosszabb nem mindig biztos című darabjának Zsótér Sándor rendezésében. Ungár Júlia jelenleg is fordítja. A darabban egy asszony és egy felfedező „véletlenül” öt percre látják egymást, halálosan egymásba szeretnek úgy, hogy egyetlen szót sem váltottak, és innentől kezdve életük végéig az a tudat élteti őket, hogy valahol a másik létezik, és rá gondol. Közben a spanyolok felfedezik a fél világot, eltelik húsz év, angyalok, szentek jönnek-mennek, beszélnek, háborúk dúlnak, és nyelvészprofesszorok vadásznak bálnákra. A fő kérdés Isten és a beteljesületlen nagy szerelem. Hát igen. Ki miben, mennyire hisz.
– Találkoztál már korábban a zuglói bemutató bibliai történetével, Lázár feltámasztásával?
– Igen, hallottam már róla. Tudtam, hogy ilyen is van az evangéliumban, egy csoda, amit Jézus tett, de a Biblia annyira képletes meg bonyolult, meg nincs is az embernél mindig teológiai kézikönyv vagy teológus rokon, szóval pusztán egy sztori volt. Most először olvastam kvázi szakmai szemmel – nevezzük színészi vagy színházi szűrőnek –, és ezzel nyugodtan azt is mondhatom, hogy gyermeki realizmussal.
Ez egy valóságos és nagyon durva történet. Csak a „mi lenne, ha…” játékkal végigpörgetve: tényleg meghalok – mint ahogy meg is fogok. Ez nem lehet elvont. A haláltól félek, az büdös, az fájna az öcsémnek, a menyasszonyomnak és másoknak is. És akkor feltámasztanak. Az milyen lenne? Milyen érzés? Hirtelen felébrednék egy hosszú álomból? Közben látom Mártát, aki dühös, mérges, aki gyűrött a sírástól, aki felindultan Jézusnak esik. Máriát, aki Jézus elé görnyed. Hogy lehet ezt felfogni?
Ez a történet marad nekem, az egyetlen realitás, ami a menedékem lehet, amikor éjjel alvás helyett szorongok, amikor rettegek a haláltól, betegségektől, meg hogy vége lehet annak a nem túl sok, de annál szebb dolognak az életemben, ami most van. A munkahelyem legális elmegyógyintézet vagy felnőtt óvodai megőrző, ahol este héttől tízig azt képzelem, hogy Homburg herceg vagyok. Elhiszem, hogy így van. Ideálisan majd a néző is. Hasonló a találkozásom Lázár feltámasztásának történetével is; színész vagyok: más esélyem úgy sincs!
– Alkalmas ennek a megmutatására a zuglói templom?
– Ha nem jut az ember eszébe semmi, odamegy, és ötlettelenül körbeles. Egy helyszín, ahol megjelenik a dráma. Legyen ez most egy templom, ami most mégsem az, hanem sírkamra, Mária háza, ravatal. Érdekes a terekhez való viszonyunk: attól függ, hogy mi történik ott velünk. Nekem nagy élmény, hogy mást is jelenthet ugyanaz a tér. Van ilyen tapasztalatom. A Krétakör társulat például csinált egy előadást a Lipótmezőn, ahol három évvel azelőtt látogattam valakit. Döbbenetes, hogy jó élmény is társul ugyanahhoz az épülethez, ahová pokol volt bemászkálni. A templom nem ilyen, de azzal, hogy itt zajlik le a csoda, többé már nem csupán egy zuglói istentiszteleti hely.
– Tervezel még ehhez hasonlót a jövőben?
– Ahogy a Pesti Nyolc ötleteit látom, biztos vagyok abban, hogy nem ez lesz az utolsó.
Mennie kell. Sokféle színpad vár rá.
káté
::Nyomtatható változat::
|