evél&levél
Reflexiók Kovács Viktor gondolataira
Zarándokének – újra
Bár vitaindító cikkemet (EvÉlet 27. szám) tulajdonképpen nem az egyházi könnyűzene ellen, hanem a gyülekezeti ének védelmében írtam, úgy tűnik, hogy a vita mégis ebbe az irányba halad. Ezért még egyszer leírom, hogy elfogadom az egyházi könnyűzene létét, de csak mint alkalmi/ifjúsági énekeket a gyülekezeti ének mellett és nem helyett. Eredeti elképzelésem szerint azt reméltem, hogy azok is megszólalnak majd, akik szóban egyetértésükről biztosítottak, és a lap hasábjain nem maradok ilyen fájdalmasan egyedül. Nem is szándékoztam mindenkinek külön-külön válaszolni, de Kovács Viktor cikke (EvÉlet 33. szám) olyan gondolatokat ébresztett bennem, amelyeket nehezen tudnék magamban tartani.
Mindenekelőtt arra a megállapítására szeretnék reagálni, amely szerint „lutheránus fa lutheránus gyümölcsöt terem”.
Nem tudom, hogy testvérem ezt maga találta ki, vagy idézte valahonnan, de ez így biztosan nem igaz. Ha igaz lenne, akkor gyülekezeteink fogyása nem haladná meg a magyar népesség fogyását, hiszen nálunk a gyermekvállalási kedv magasabb, mint az átlag. Ha pedig csak szellemi gyümölcsökről szólunk, akkor sem igaz: szellemi termékeim döntő többségének nincs köze lutheránus voltomhoz (és ezzel valószínűleg más lutheránus világi testvéreim is így vannak). Némileg ellent is mond Lk 6,44-nek, amely szerint „minden fa az ő tulajdon gyümölcséről ismertetik meg”. Tehát sokkal inkább az énekek árulkodnak szerzőjükről, semmint hogy szerzőjük lutheránus voltából automatikusan következnék az énekek lutheránus jellege.
Amikor Kovács Viktor az Evangélikus énekeskönyvet emlegeti (több helyen is), elfelejti, hogy ezt az énekeskönyvet én is inkább kritizáltam, semmint védelmeztem. Erre való hivatkozással tehát érvei erőtlenek az én érveim ellenében.
A Zarándokének gyűjteményt nem ismerem, sőt – az Új énekkel ellentétben – még csak nem is láttam, így pusztán arra reagálok, amit Kovács Viktor tartott fontosnak elmondani róla, ezért bátran nevezhetjük előítéletnek is azt, amit most leírok, mégis fontosnak érzem megemlíteni. Nem tartom szerencsésnek a címét: a zarándoklat elsősorban nem a mi egyházunkra jellemző. Az a tény pedig, hogy a szerzők mindössze egy évtizedre vállalnak garanciát rá, azt sejteti, hogy ez is a fogyasztói társadalom egyik rövid életű terméke: az eldobható zsebkendő, eldobható palack, eldobható kapcsolatok, eldobható életek mintájára – eldobható énekek (talán van közöttük teljesen „kipróbálatlan” is). Éppen ezért talán nem is kellett volna nyomtatott formában megjelentetni, mivel fiataljaink, akiknek szánták, sokkal inkább kimásolnak énekeket az ilyen gyűjteményekből, semmint megvásárolják azt (a Fraterneten számoltak be erről ifjúsággal foglalkozó testvérek). Az internetről letölthetőek gyülekezeti énekeink és egy ökumenikus énekeskönyv is, úgy gondolom, hogy egy rövid időre szánt gyűjtemény esetén ez még inkább indokolt lett volna.
Az egyházi könnyűzenéről vitapartnereim is azt állítják, hogy az ifjúság számára való. De mit fognak ezek a fiatalok énekelni, ha felnőnek, és nem tanulták meg a gyülekezeti énekeket?
Pál apostol írja (1Kor 13,11): „Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.” Úgy gondolom, hogy Pál apostol szellemében ezt kiegészíthetjük azzal, hogy: elhagytam az ifjúsághoz illő énekeket, és felnőtt férfiúhoz/nőhöz illő énekeket énekelek. Éppen ezért a fiatalokat arra is fel kellene készíteni, hogy egykor majd megöregszenek: meg kell nekik tanítani a gyülekezeti éneket is a Miatyánkkal és az Apostoli hitvallással együtt. Az egyházi könnyűzenét csak a gyülekezeti ének mellett lenne szabad tanulni/használni, ahogyan mi is fiatalkorunkban a kánonokat a gyülekezeti énekekkel együtt tanultuk, és istentiszteleten nem használtuk. Idős embereket nem kellene ifjúsági énekek tanulására és éneklésére kényszeríteni.
Mulatságosnak tartom Kovács Viktor cikke elején az említett anekdotát, de azért a jelen vitában kicsit félrevezető: a Biblia régi és új fordítása között koránt sincs akkora szakadék, mint a lutheránus korál és az egyházi könnyűzene között.
Keresztény lehet valaki gyülekezeti jelleg nélkül is: fiatalabb éveimben megfordultam olyan közösségekben, amelyekben semmilyen felekezethez tartozónak sem vallották magukat mély lelki életet élő keresztény testvéreim (több különböző felekezetből jöttek eredetileg). Ha viszont vállaljuk felekezeti hovatartozásunkat, akkor nincs választási lehetőségünk: magunkénak kell vallanunk felekezetünk meghatározó hagyományait!
Leírtam már, de most megismétlem, hogy a gyülekezeti ének – az egyházi könnyűzenével ellentétben – nem ízlés kérdése. Az evangélikus korál – hozzáértő egyházzenészeink egybehangzó véleménye szerint – lutheránus ember számára olyan, mint az anyanyelv. Ha tisztességgel tanítanánk, akkor – anyanyelvünkhöz hasonlóan – szeretnék is azok, akik megtanulták.
Kovács Viktor írja a könnyűzenei énekekről: „…bent vannak a templomban, és evangélikus hívek százai (megkockáztatom: ezrei) énekelnek egy-egy ifjúsági éneket vasárnaponként.” Szerencsére azért nem ennyire tragikus a helyzet, legalábbis nem minden istentiszteleten vannak jelen ezek az énekek, amelyeket én korábban istentiszteleti használatra alkalmatlannak minősítettem. Nem tudom, hogy hányan éneklik ezeket valóban szívből, és hányan csak azért, mert rájuk kényszerítették, és hogy akik szívből éneklik, tisztában vannak-e azzal, hogy mit énekelnek.
Tisztában vannak-e azzal, hogy a közel öt évszázadot átvészelt korálok koporsójába verik a szögeket, és saját lutheránus gyökereiket pusztítják? Figyelemre méltó Kovács Viktor megállapítása, amely szerint „ifjúságunk egyre többet énekel más felekezetek, egyházak énekes gyűjteményeiből”. Vajon fiataljaink mekkora hányada tartja fontosnak evangélikus voltát? Identitástudatuk elvesztése vajon mennyire függ össze az „énekkincs” felhígulásával?
Kovács Viktor írja válaszul arra a kijelentésemre, hogy a gitár és az orgona nehezen férnek meg egymással: „Elsiklok afelett, hogy mi van akkor, ha van orgonista, kórus és fúvószenekar együtt egy istentiszteleten, mert gondolom, ez nem probléma.” Ez valóban nem probléma, mert az orgonista, a kórus és a fúvószenekar önálló szolgálata nem gyülekezeti ének. Ezek feladata az ige szavakban megfogalmazhatatlan üzenetének továbbadása, a gyönyörködtetés, az istentisztelet pompájának növelése, nem pedig a közösségteremtés. Ezekben a gyülekezet passzívan, csak hallgatóként vesz részt. Itt csak arra vigyázzunk, hogy lutheránus istentiszteleten lutheránus zene hangozzék!
Egyetértek Kovács Viktor testvéremmel, amikor így ír: „Mert nem a l’art pour l’art ének a lényeg, hanem a közös ima, Isten közös dicsőítése és közösség egymással.” Ahhoz azonban, hogy ez megvalósuljon, olyan énekekre van szükség, amelyeket mindenki ismer. A könnyűzene erre alkalmatlan, hiszen egyrészt testvérem véleménye szerint is egy évtized múlva újakat kellene tanulni, és – hála Istennek – ennél általában hosszabb ideig élünk, másrészt ezek testvérem véleménye szerint is ifjúsági énekek, gyülekezeteink nagy része viszont nem fiatalokból áll. Ezzel szemben a lutheránus korál évszázadokon keresztül megmaradt, szerzői nem évtizedes távlatban gondolkodtak, kifejezi lutheránus identitásunkat, ismerete megkönnyíti az erre épülő egyházi komolyzene (J. S. Bach, Buxtehude, Telemann stb.) megértését és ezzel kultúránk, hagyományaink ápolását, összeköt nemcsak szüleinkkel, de Lutherig visszamenőleg minden lutheránus elődünkkel. Aki szívből tudja énekelni, hogy „Mélységes mélyből kiáltunk”, vagy „Jövel, Szentlélek Úristen”, vagy „Erős vár a mi Istenünk”, az érzi ezek megtartó erejét. A korálok tanulása és tanítása létkérdés egyházunk számára, az egyházi könnyűzene pedig az „egyházi bulik” (kirándulások, ifjúsági bibliaórák, kötetlen együttlétek) hangulatteremtő segédeszköze. Mindkettőre szükség van, de óvakodjunk attól, hogy összekeverjük őket!
Herényi István