evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

Bár vi­ta­in­dí­tó cik­ke­met (EvÉlet 27. szám) tu­laj­don­kép­pen nem az egy­há­zi könnyű­ze­ne el­len, ha­nem a gyü­le­ke­ze­ti ének vé­del­mé­ben ír­tam, úgy tű­nik, hogy a vi­ta még­is eb­be az irány­ba ha­lad. Ezért még egy­szer le­írom, hogy el­fo­ga­dom az egy­há­zi könnyű­ze­ne lé­tét, de csak mint al­kal­mi/if­jú­sá­gi éne­ke­ket a gyü­le­ke­ze­ti ének mel­lett és nem he­lyett. Ere­de­ti el­kép­ze­lé­sem sze­rint azt re­mél­tem, hogy azok is meg­szó­lal­nak majd, akik szó­ban egyet­ér­té­sük­ről biz­to­sí­tot­tak, és a lap ha­sáb­ja­in nem ma­ra­dok ilyen fáj­dal­ma­san egye­dül. Nem is szán­dé­koz­tam min­den­ki­nek kü­lön-kü­lön vá­la­szol­ni, de Ko­vács Vik­tor cik­ke (EvÉlet 33. szám) olyan gon­do­la­to­kat éb­resz­tett ben­nem, ame­lye­ket ne­he­zen tud­nék ma­gam­ban tar­ta­ni.

Min­de­nek­előtt ar­ra a meg­ál­la­pí­tá­sá­ra sze­ret­nék re­a­gál­ni, amely sze­rint „lu­the­rá­nus fa lu­the­rá­nus gyü­möl­csöt te­rem”.

Nem tu­dom, hogy test­vé­rem ezt ma­ga ta­lál­ta ki, vagy idéz­te va­la­hon­nan, de ez így biz­to­san nem igaz. Ha igaz len­ne, ak­kor gyü­le­ke­ze­te­ink fo­gyá­sa nem ha­lad­ná meg a ma­gyar né­pes­ség fo­gyá­sát, hi­szen ná­lunk a gyer­mek­vál­la­lá­si kedv ma­ga­sabb, mint az át­lag. Ha pe­dig csak szel­le­mi gyü­möl­csök­ről szó­lunk, ak­kor sem igaz: szel­le­mi ter­mé­ke­im dön­tő több­sé­gé­nek nincs kö­ze lu­the­rá­nus vol­tom­hoz (és ez­zel va­ló­szí­nű­leg más lu­the­rá­nus vi­lá­gi test­vé­re­im is így van­nak). Né­mi­leg el­lent is mond Lk 6,44-nek, amely sze­rint „min­den fa az ő tu­laj­don gyü­möl­csé­ről is­mer­te­tik meg”. Te­hát sok­kal in­kább az éne­kek árul­kod­nak szer­ző­jük­ről, sem­mint hogy szer­ző­jük lu­the­rá­nus vol­tá­ból au­to­ma­ti­ku­san kö­vet­kez­nék az éne­kek lu­the­rá­nus jel­le­ge.

Ami­kor Ko­vács Vik­tor az Evan­gé­li­kus éne­kes­köny­vet em­le­ge­ti (több he­lyen is), el­fe­lej­ti, hogy ezt az éne­kes­köny­vet én is in­kább kri­ti­zál­tam, sem­mint vé­del­mez­tem. Er­re va­ló hi­vat­ko­zás­sal te­hát ér­vei erőt­le­nek az én ér­ve­im el­le­né­ben.

A Za­rán­dok­ének gyűj­te­ményt nem is­me­rem, sőt – az Új ének­kel el­len­tét­ben – még csak nem is lát­tam, így pusz­tán ar­ra re­a­gá­lok, amit Ko­vács Vik­tor tar­tott fon­tos­nak el­mon­da­ni ró­la, ezért bát­ran ne­vez­het­jük elő­íté­let­nek is azt, amit most le­írok, még­is fon­tos­nak ér­zem meg­em­lí­te­ni. Nem tar­tom sze­ren­csés­nek a cí­mét: a za­rán­dok­lat el­ső­sor­ban nem a mi egy­há­zunk­ra jel­lem­ző. Az a tény pe­dig, hogy a szer­zők mind­össze egy év­ti­zed­re vál­lal­nak ga­ran­ci­át rá, azt sej­te­ti, hogy ez is a fo­gyasz­tói tár­sa­da­lom egyik rö­vid éle­tű ter­mé­ke: az el­dob­ha­tó zseb­ken­dő, el­dob­ha­tó pa­lack, el­dob­ha­tó kap­cso­la­tok, el­dob­ha­tó éle­tek min­tá­já­ra – el­dob­ha­tó éne­kek (ta­lán van kö­zöt­tük tel­je­sen „ki­pró­bá­lat­lan” is). Ép­pen ezért ta­lán nem is kel­lett vol­na nyom­ta­tott for­má­ban meg­je­len­tet­ni, mi­vel fi­a­tal­ja­ink, akik­nek szán­ták, sok­kal in­kább ki­má­sol­nak éne­ke­ket az ilyen gyűj­te­mé­nyek­ből, sem­mint meg­vá­sá­rol­ják azt (a Fra­ter­ne­ten szá­mol­tak be er­ről if­jú­ság­gal fog­lal­ko­zó test­vé­rek). Az in­ter­net­ről le­tölt­he­tő­ek gyülekezeti éne­ke­ink és egy öku­me­ni­kus éne­kes­könyv is, úgy gon­do­lom, hogy egy rö­vid idő­re szánt gyűj­te­mény ese­tén ez még in­kább in­do­kolt lett vol­na.

Az egy­há­zi könnyű­ze­né­ről vi­ta­part­ne­re­im is azt ál­lít­ják, hogy az if­jú­ság szá­má­ra va­ló. De mit fog­nak ezek a fi­a­ta­lok éne­kel­ni, ha fel­nő­nek, és nem ta­nul­ták meg a gyülekezeti éne­ke­ket?

Pál apos­tol ír­ja (1Kor 13,11): „Mi­kor gyer­mek va­lék, úgy szól­tam, mint gyer­mek, úgy gon­dol­kod­tam, mint gyer­mek, úgy ér­tet­tem, mint gyer­mek: mi­nek­utá­na pe­dig fér­fi­ú­vá let­tem, el­hagy­tam a gyer­mek­hez il­lő dol­go­kat.” Úgy gon­do­lom, hogy Pál apos­tol szel­le­mé­ben ezt ki­egé­szít­het­jük az­zal, hogy: el­hagy­tam az if­jú­ság­hoz il­lő éne­ke­ket, és felnőtt fér­fi­ú­hoz/nő­höz il­lő éne­ke­ket éne­ke­lek. Ép­pen ezért a fi­a­ta­lo­kat ar­ra is fel kel­le­ne ké­szí­te­ni, hogy egy­kor majd meg­öreg­sze­nek: meg kell ne­kik ta­ní­ta­ni a gyülekezeti éne­ket is a Miatyánk­kal és az Apos­to­li hit­val­lás­sal együtt. Az egy­há­zi könnyű­ze­nét csak a gyü­le­ke­ze­ti ének mel­lett len­ne sza­bad ta­nul­ni/hasz­nál­ni, aho­gyan mi is fi­a­tal­ko­runk­ban a ká­no­no­kat a gyü­le­ke­ze­ti éne­kek­kel együtt ta­nul­tuk, és is­ten­tisz­te­le­ten nem hasz­nál­tuk. Idős em­be­re­ket nem kel­le­ne if­jú­sá­gi éne­kek ta­nu­lá­sá­ra és ének­lé­sé­re kény­sze­rí­te­ni.

Mu­lat­sá­gos­nak tar­tom Ko­vács Vik­tor cik­ke ele­jén az em­lí­tett anek­do­tát, de azért a je­len vi­tá­ban ki­csit fél­re­ve­ze­tő: a Bib­lia ré­gi és új for­dí­tá­sa kö­zött ko­ránt sincs ak­ko­ra sza­ka­dék, mint a lu­the­rá­nus ko­rál és az egy­há­zi könnyű­ze­ne kö­zött.

Ke­resz­tény le­het va­la­ki gyü­le­ke­ze­ti jel­leg nél­kül is: fi­a­ta­labb éve­im­ben meg­for­dul­tam olyan kö­zös­sé­gek­ben, ame­lyek­ben sem­mi­lyen fe­le­ke­zet­hez tar­to­zó­nak sem val­lot­ták ma­gu­kat mély lel­ki éle­tet élő ke­resz­tény test­vé­re­im (több kü­lön­bö­ző fe­le­ke­zet­ből jöt­tek ere­de­ti­leg). Ha vi­szont vál­lal­juk fe­le­ke­ze­ti ho­va­tar­to­zá­sun­kat, ak­kor nincs vá­lasz­tá­si le­he­tő­sé­günk: ma­gun­ké­nak kell val­la­nunk fe­le­ke­ze­tünk meg­ha­tá­ro­zó ha­gyo­má­nya­it!

Le­ír­tam már, de most meg­is­mét­lem, hogy a gyü­le­ke­ze­ti ének – az egy­há­zi könnyű­ze­né­vel el­len­tét­ben – nem íz­lés kér­dé­se. Az evan­gé­li­kus ko­rál – hoz­zá­ér­tő egy­ház­ze­né­sze­ink egy­be­hang­zó vé­le­mé­nye sze­rint – lu­the­rá­nus em­ber szá­má­ra olyan, mint az anya­nyelv. Ha tisz­tes­ség­gel ta­ní­ta­nánk, ak­kor – anya­nyel­vünk­höz ha­son­ló­an – sze­ret­nék is azok, akik meg­ta­nul­ták.

Ko­vács Vik­tor ír­ja a könnyű­ze­nei éne­kek­ről: „…bent van­nak a temp­lom­ban, és evan­gé­li­kus hí­vek szá­zai (meg­koc­káz­ta­tom: ez­rei) éne­kel­nek egy-egy if­jú­sá­gi éne­ket va­sár­na­pon­ként.” Sze­ren­csé­re azért nem ennyi­re tra­gi­kus a hely­zet, leg­alább­is nem min­den is­ten­tisz­te­le­ten van­nak je­len ezek az éne­kek, ame­lye­ket én ko­ráb­ban is­ten­tisz­te­le­ti hasz­ná­lat­ra al­kal­mat­lan­nak mi­nő­sí­tet­tem. Nem tu­dom, hogy há­nyan ének­lik eze­ket va­ló­ban szív­ből, és há­nyan csak azért, mert rá­juk kény­sze­rí­tet­ték, és hogy akik szív­ből ének­lik, tisz­tá­ban van­nak-e az­zal, hogy mit éne­kel­nek.

Tisz­tá­ban van­nak-e az­zal, hogy a kö­zel öt év­szá­za­dot át­vé­szelt ko­rá­lok ko­por­só­já­ba ve­rik a szö­ge­ket, és sa­ját lu­the­rá­nus gyö­ke­re­i­ket pusz­tít­ják? Fi­gye­lem­re mél­tó Ko­vács Vik­tor meg­ál­la­pí­tá­sa, amely sze­rint „if­jú­sá­gunk egy­re töb­bet éne­kel más fe­le­ke­ze­tek, egy­há­zak éne­kes gyűj­te­mé­nye­i­ből”. Va­jon fi­a­tal­ja­ink mek­ko­ra há­nya­da tart­ja fon­tos­nak evan­gé­li­kus vol­tát? Iden­ti­tás­tu­da­tuk el­vesz­té­se va­jon mennyi­re függ össze az „ének­kincs” fel­hí­gu­lá­sá­val?

Ko­vács Vik­tor ír­ja vá­la­szul ar­ra a ki­je­len­té­sem­re, hogy a gi­tár és az or­go­na ne­he­zen fér­nek meg egy­más­sal: „El­sik­lok afe­lett, hogy mi van ak­kor, ha van or­go­nis­ta, kó­rus és fú­vós­ze­ne­kar együtt egy is­ten­tisz­te­le­ten, mert gon­do­lom, ez nem prob­lé­ma.” Ez va­ló­ban nem prob­lé­ma, mert az or­go­nis­ta, a kó­rus és a fú­vós­ze­ne­kar ön­ál­ló szol­gá­la­ta nem gyü­le­ke­ze­ti ének. Ezek fel­ada­ta az ige sza­vak­ban meg­fo­gal­maz­ha­tat­lan üze­ne­té­nek to­vább­adá­sa, a gyö­nyör­köd­te­tés, az is­ten­tisz­te­let pom­pá­já­nak nö­ve­lé­se, nem pedig a kö­zös­ség­te­rem­tés. Ezek­ben a gyü­le­ke­zet passzí­van, csak hall­ga­tó­ként vesz részt. Itt csak ar­ra vi­gyáz­zunk, hogy lu­the­rá­nus is­ten­tisz­te­le­ten lu­the­rá­nus ze­ne han­goz­zék!

Egyet­ér­tek Ko­vács Vik­tor test­vé­rem­mel, ami­kor így ír: „Mert nem a l’art po­ur l’art ének a lé­nyeg, ha­nem a kö­zös ima, Is­ten kö­zös di­cső­í­té­se és kö­zös­ség egy­más­sal.” Ah­hoz azon­ban, hogy ez meg­va­ló­sul­jon, olyan éne­kek­re van szük­ség, ame­lye­ket min­den­ki is­mer. A könnyű­ze­ne er­re al­kal­mat­lan, hi­szen egy­részt test­vé­rem vé­le­mé­nye sze­rint is egy év­ti­zed múl­va úja­kat kel­le­ne ta­nul­ni, és – há­la Is­ten­nek – en­nél ál­ta­lá­ban hosszabb ide­ig élünk, más­részt ezek test­vé­rem vé­le­mé­nye sze­rint is if­jú­sá­gi éne­kek, gyü­le­ke­ze­te­ink nagy ré­sze vi­szont nem fi­a­ta­lok­ból áll. Ez­zel szem­ben a lu­the­rá­nus ko­rál év­szá­za­do­kon ke­resz­tül meg­ma­radt, szer­zői nem év­ti­ze­des táv­lat­ban gon­dol­kod­tak, ki­fe­je­zi lu­the­rá­nus iden­ti­tá­sun­kat, is­me­re­te meg­könnyí­ti az er­re épü­lő egy­há­zi ko­moly­ze­ne (J. S. Bach, Bux­te­hu­de, Te­le­mann stb.) meg­ér­té­sét és ez­zel kul­tú­ránk, ha­gyo­má­nya­ink ápo­lá­sát, össze­köt nem­csak szü­le­ink­kel, de Lu­the­rig vissza­me­nő­leg min­den lu­the­rá­nus elő­dünk­kel. Aki szív­ből tud­ja éne­kel­ni, hogy „Mély­sé­ges mély­ből ki­ál­tunk”, vagy „Jö­vel, Szent­lé­lek Úr­is­ten”, vagy „Erős vár a mi Is­te­nünk”, az ér­zi ezek meg­tar­tó ere­jét. A ko­rá­lok ta­nu­lá­sa és ta­ní­tá­sa lét­kér­dés egy­há­zunk szá­má­ra, az egy­há­zi könnyű­ze­ne pe­dig az „egy­há­zi bu­lik” (ki­rán­du­lá­sok, if­jú­sá­gi bib­lia­órák, kö­tet­len együtt­lé­tek) han­gu­lat­te­rem­tő se­géd­esz­kö­ze. Mind­ket­tő­re szük­ség van, de óva­kod­junk at­tól, hogy össze­ke­ver­jük őket!

Herényi István

::Nyomtatható változat::