Napról napra

Va­sár­nap

Ha­tal­ma az örök ha­ta­lom, amely nem mú­lik el. Dán 7,14b (Jn 1,11–12; Mt 6,25–34; 1Pt 5,5–11; Zsolt 130) Is­te­nünk olyan Úr, aki­nek a ha­tal­ma nem vá­lasz­tás út­ján ada­tott, nem alatt­va­lók jo­go­sí­tot­ták fel rá, nem vé­res har­cok árán vív­ta ki ma­gá­nak. Ugyan­ak­kor nem is ve­he­tő el tő­le, nem vo­nul­ha­tunk fel el­le­ne, hogy meg­fosszuk a trón­tól, nem pe­rel­het­jük el tő­le, nem nyújt­ha­tunk be a po­zí­ci­ó­já­ra ked­ve­zőbb aján­la­tot. Azon­ban – vagy ta­lán épp ezért – nincs még egy olyan ural­ko­dó vagy ve­ze­tő a vi­lá­gon, aki ilyen köz­vet­len vi­szony­ban len­ne az övé­i­vel. Is­ten ha­tal­ma ugyan­is a sze­re­te­ten alap­szik. Ezért le­het örök, ezért nem mú­lik el so­sem.

Hét­fő

Igaz szol­gám so­ka­kat tesz igaz­zá is­me­re­té­vel, és ő hor­doz­za bű­ne­i­ket. Ézs 53,11b (Ef 2,17–18; Fil 4,8–14; Hab 2,4–20) Az örök ural­ko­dó sze­re­tet­ha­tal­ma eb­ben a pró­fé­ci­á­ban mu­tat­ko­zik meg va­ló­sá­go­san. Itt ugyan­is olyan szol­ga ké­pe raj­zo­ló­dik ki előt­tünk, aki azon fá­ra­do­zik, hogy ki­ja­vít­sa má­sok hi­bá­it, erő­sít­se a gyen­gé­ket, meg­tisz­tít­sa a be­szennye­zett éle­te­ket. Egy ilyen cso­dá­nál leg­több­ször csak ar­ra fi­gye­lünk, aki­nek meg­vál­to­zott az éle­te. Lát­juk a hely­re­ho­zott té­ve­dé­se­ket, lát­juk a meg­erő­sö­dött szí­ve­ket, lát­juk az új kez­det ál­dá­sát. Ke­vés­bé fi­gye­lünk ar­ra, hogy aki­nek a se­gít­sé­gé­vel ez meg­tör­tén­he­tett, an­nak mit kel­lett ezért fi­zet­nie. Már nem is vesszük ész­re az igaz szol­gát, aki ma­gá­ra vet­te a hi­bá­kat, aki át­ad­ta az ere­jét, aki tisz­ta lel­két a bű­nö­sé­re cse­rél­te fel. Ő Jé­zus, az igaz szol­ga, aki a mi bű­ne­in­ket hor­doz­za.

Kedd

Krisz­tus mond­ja: „Aki én­ben­nem ma­rad, és én őben­ne, az te­rem sok gyü­möl­csöt, mert nél­kü­lem sem­mit sem tud­tok cse­le­ked­ni.” Jn 15,5 (3Móz 26,9; 1Tim 6,/3–5/6–11a; Hab 3,1–19) A bű­ne­in­ket hor­do­zó Jé­zus nem pusz­tán egy­sze­ri al­ka­lom­mal se­gít raj­tunk. Je­len­lé­té­re, tá­mo­ga­tá­sá­ra egész éle­tünk so­rán szük­sé­günk van. Hi­szen erőnk új­ra el­hagy, tisz­ta lel­kün­ket új­ra be­szennyez­zük, meg­újult éle­tünk­kel vissza-vissza­té­rünk a ré­gi, meg­szo­kott utak­ra. Jé­zus nél­kül új­ra el­ve­szet­tek, bű­nö­sek, gyen­gék len­nénk. De ha ve­le ma­ra­dunk, az ő bűn­hor­do­zó ke­gyel­me is ve­lünk ma­rad, és ki­fogy­ha­tat­lan sze­re­te­té­vel mind­un­ta­lan a he­lyes irány­ba te­re­li az éle­tün­ket. Az igaz szol­ga se­gít­sé­gé­re éle­tünk vé­gé­ig rá­szo­ru­lunk. Egye­dül így te­rem­het­jük az ő sze­re­te­té­nek gyü­möl­cse­it.

Szer­da

Az alá­za­to­sak­nak az Úr ke­gyel­met ad. Péld 3,34 (Mk 9,23–24; Ap­Csel 27,33–44; Préd 1,1–2,2) A Jé­zus­sal va­ló élet egyik leg­fon­to­sabb gyü­möl­cse az alá­za­tos­ság. Az a faj­ta gon­dol­ko­dás, amely nem el­vá­rás­sal te­kint a vi­lág­ra, nem gon­dol­ja, hogy len­ne bár­mi, ami jár­na ne­ki. Jé­zus min­dent meg­ér­de­melt vol­na, még sok­kal töb­bet is, mint ami egy em­ber­nek ki­jut­hat eb­ben a vi­lág­ban. Ő még­is le­mon­dott min­den di­cső­ség­ről azért, hogy ben­nün­ket meg­ment­sen. Aki­ben ugyan­ez a sze­re­tet la­kik, ké­pes bár­mi­lyen ne­héz­sé­get alá­zat­tal el­fo­gad­ni. Ez az az út, ame­lyen Jé­zust kö­vet­ve el­jut­ha­tunk az ál­ta­la meg­szer­zett ke­gye­lem­be.

Csü­tör­tök

Be­szé­lek hű­sé­ged­ről és sza­ba­dí­tá­sod­ról. Nem tit­ko­lom el sze­re­te­te­det és hű­sé­ge­det a nagy gyü­le­ke­zet előtt. Zsolt 40,11 (2Tim 2,15; Lk 10,38–42; Préd 2,3–11.24–26) Aki az Úr ke­gyel­me örö­kö­sé­nek tud­hat­ja ma­gát, a leg­na­gyobb bol­dog­sá­got él­he­ti át, amely em­bert ér­het ezen a föl­dön: a leg­na­gyobb el­len­ség, a bűn, a ha­lál és az el­mú­lás fö­löt­ti győ­zel­met. Ez az az öröm­hír, amely­re tit­kon, ki­mon­dat­la­nul is vá­gyunk, s ha a mi­énk, egy­sze­rű­en kép­te­le­nek va­gyunk ma­gunk­ban tar­ta­ni. Ezért be­szé­lünk és ezért kell be­szél­nünk Jé­zus­ról és a ve­le va­ló kap­cso­la­tunk­ról, hogy min­den­ki­hez el­jus­son az ő ke­gyel­mé­nek jó hí­re.

Pén­tek

A sa­rok­kő ma­ga Krisz­tus Jé­zus, aki­ben az egész épü­let egy­be­il­lesz­ke­dik, és szent temp­lom­má nö­vek­szik az Úr­ban. Ef 2,20–21 (Ézs 28,16; Lk 22,35–38; Préd 3,1–15) Min­den szán­dé­kunk, cse­le­ke­de­tünk, ered­mé­nyünk és örö­münk szer­te­fosz­lik, köd­dé vá­lik, ha az­zal csak sa­ját ma­gun­kat pró­bál­juk hir­det­ni. Ám min­den szó, aka­rat és si­ker, amely­ben ve­lünk van Jé­zus, amellyel őt hir­det­jük és őt di­csér­jük, temp­lom­má vá­lik, ahol fa­lak nél­kül is szün­te­le­nül hang­zik az is­ten­tisz­te­let!

Szom­bat

Szár­nya­id ár­nyé­ká­ban ke­re­sek ol­tal­mat, míg el­vo­nul a ve­sze­de­lem. Zsolt 57,2b (Zsid 11,27; Lk 6,20–26; Préd 4,1–12) Olyan jó len­ne ma­gunk­kal vin­ni a va­sár­na­pi is­ten­tisz­te­le­tek al­kal­má­val át­élt meg­hitt­sé­get, Is­ten kö­zel­sé­gét! Ez egy­ál­ta­lán nem le­he­tet­len, csu­pán azo­kat az igé­ket kell ma­gunk­kal vin­nünk a szí­vünk­ben és va­ló­ra vál­ta­nunk az éle­tünk­ben, ame­lyek ezen a hé­ten elénk ke­rül­tek. Így az Is­ten örök ha­tal­ma vé­dő­szárny­ként nyug­szik fe­let­tünk, és nem­csak a ve­sze­de­lem ide­jén, de éle­tünk min­den nap­ján meg­tart sze­re­te­té­ben.